Palackposták Nakonxipánból

—Gulácsy Lajos megtalált naplólapjai—
(Pethes Máriának és Kovács József Hontalannak)

az eső Dante-tercinát dobolva
forró ablak-lelkemről visszapárolog
úgy nem vagyok senkinek a foglya
hogy Űrt őriznek bennem komondorok

nem találkoztam soha Beatricével
-de ismerem- a festett Költő én vagyok
szívet a téglafalra belülről véstem
és Pillanatból szőttem léthosszú napot

de immár nem tudom hogy nem tudom mit
felejtettem el és mire emlékezem
hogy merengő ámulat vagy gyógyszer bódít
s halálom stoppolom vagy sorsom lékelem

*

a fénynek
nincs szaga
mint kerítése
a képzeletnek

békák is
reménykednek
ha rút is a királylány
egyszer megtanul csókolózni
-talán-

túlfizetett koldusként
e néhány gondolat
nap mint nap visszajár
ide
hol minden csönd
és fal és fehér
s a négy évszak
a négy sarok
-legszebb a nyár-

künn a közös csarnok
mégis őszbe hajlik
s fekete szél kapkod
lehulló sétáim után

*

billegő kósza árnyak
a Via Appián
múlt-foszforos
lábnyomokba lépek

a Trevi-kútban
csillagfillérek ragyognak
egyszer visszatérek
gondoltam a k k o r
s m o s t itt ülök
kiflit majszolok
(a kalandozás
karnyújtásnyi tér)

Csönd és Álom
mankói egybenőttek
(hová
hová)

nincs remény

lelkem metán-sújtotta tárna
minden vágyam emlékem
benne égett
s a forró fojtó sötétben
nem tudtalak megmenteni
Téged

Ó
mennyire ormótlan ez a lépték
Fecske és Giliszta bennem
s a nyirkos sötétben mélyen
a szárnyak vágyát
tovább növesztem

*

vászon helyett rácsok
a vakkereten
most az a Nincs ami Van
ecset nélkül vajúdik a kéz
túlhordott képek a lélek belehal

a test tűri még
bíbelődik benne a salak
s hajózik horizont-nélküli
termek meszelt
égboltja alatt

*

sorsom színes
palettákra száradt
kőnek szárnyat festek
követ a madárnak

aranyló lazúrra
sötét pöttyöt ejtek
camera obscurát
bezárt képzeletnek

út-tudó csodám
mely volt készülőben
mint pille a bábból
röptét kirágta belőlem

próbál égre szállni
-fogyóban a fénye-

didergő nyárban
dérrel hímporosan
verdes a béke

*

ellopott hétfők
visszalopott keddek
elvesztett szerdák
megtalált csütörtökök
beomló péntekek
aládúcolt szombatok
kardfogú vasárnapok
között

és ugyanez
ki tudja hányszor
az ében
csönd belsejében

hol festhetnék
rácsokkal fölszeletelt Napot
meg-nem-szőtt-terveket
térképem fehér foltjait
melyek én vagyok

festhetném
még-ki-nem-ásott-kutak
vödör csobbanását
remény bedeszkázott ablakát
melynek résein át
a Varázsló kertjére látok
(levedlett álmaim kígyóbőrliánok)

mégis pizsamában ülök
az ében
csönd belsejében
s magányom
lepkehálójával
ecsetszárnyú színekre
vadászom

*

ki szomjúság ellen
csapot szereltem a végtelenre
és megpatkoltam az Időt
hogy lassabban kopjanak az évek
most nem lelek és nem remélek
tornyokat
jegenyéket

csonkig feketült szárnnyal
csonkon égő gyertyalángba
zuhanva
próbálok vásznat feszíteni
e vakkeretvilágra

adni
adni
adni
kapni
kapni
kapni

és tovább ring
az inga

meddig

*

körben kiégett
földbe fúródott
repülőgépek
az évek
mégis élek

megmentett
az álmaimba szorult
katapult

egyetlen túlélője
lettem magamnak

ki mint rémült sün
lángoló kazalban
maradék sorsom
menthetném
e zűrzavarban
mégis csupán
tüskéim borzolom

s állok széttárt karral
eleven kereszt
érintek
Délt Északot telet nyarat
levágok minden hajtűkanyart

Függőleges és Vízszintes origója
szívem a bója
lüktet jelez rezdül
amint rajtam keresztül
áramlok át mások emlékeibe
(ide)

voltam

pedig zsömlém körül
az asztalon még dong a légy
szöszös lábától
megzörren a zsírpapír

csupasz fák árnyéka
rajzol hieroglifákat a falra

Ekhnaton verset ír

*

árnyékos oldal a lelkem
miért is készítenék napernyőt
ha rám omlik a készülődés
amint kinyílnék az életemben

most is
e tükörnek beszélek s látom
hátam mögött a falon
(mint ezernyi lőrés)
apró repedések

bármiként fordulok is
elvéthetetlen célpont maradok

a kockakő fugáin át beszivárog
a Cukrászda alá temetett sok halott
és egymásra rakódik

láthatatlan kezek
emlékeimbe építenek
ne roppanjon össze
ami megmaradt még

a nyitott ablakon át
érzem a rizspor szagát

pedig a hárs virágzik

*

álmaim
csillagszemcsés dörzspapírral
fölsérti az éj

bennem pilleszárny
szirom és pehely lebeg
mégis véres álmokra ébredek

(sebek)

folytatnék egy történetet
ám az ébrenlét más alakzat
hegyekké gyűri a lepedőt
szörnyekké torzítja az asztalt
széket

a sebzett álom éhes
kiharap belőlem
pilleszárnyat szirmot pihéket
s amint a Hold halad
a csöndre órám ketyegése
szerel karmokat

háborús övezet lett ez az éj
fekete és fehér tábornoka
ülök magányom közepén
s mindkét sereget rendezgetem
Magam
Velem

(hiába)

Istenem
hány virradat férne
ekkora éjszakába

*
…pedig ott volt a tábla

ÖNMŰKÖDŐ AJTÓ

kiléptem
rámcsukódtam

s most itt vagyok
kulcs nélkül
Nakonxipánban
a hóban

nem fázom
talán nincs is hideg
(vagy viszonyítási alap)

Hercegnő lebeg
a mellvéd felett
s aki voltam
játszani hív a kisgyerek

most ő az egyetlen barátom
csúszkálunk színes palettákon

neki mondogatom
nyár van
nyár van

ám a piciny fehér méhek
zümmögnek tovább

Nakonxipánban
hull a hó

*

szóközökben megfeneklett csend
evezője-törött mondatok
kikötő nélküli színek
de bennem az utazás éhe
szárnyakat növeszt

s futok futok
hogy magam alá gyűrjem a valóságot
és felemelkedhessek végre

csupán Nap-közelben érthető
a zuhanás veszélye

előbb egy-egy toll
kioldva alá pörög

fönn az aranyat nézem
s árnyamat a mélyben

föl föl
tovább

(de a nővér mosolyogva mondja
megjött az ebéd Lajoska)

s megint
SZIGET az ágy

*

vihar
villámvalóság

percek fény és hanghatásait
színekké szublimálom

ecsetem szőre éj
palettám álom
testem vakkeret
lelkem a vászon

s kopp-kopp-kopp
egy árverésen
elkel a halálom

*

néhány óra még
s az első Napszelet
végig gurul az asztalon
s ketté fűrészeli
a nem-csobbanó Ladikot

néhány óra még és láthatom
szobám sarkában mennyit haladt
a Párkapók

néhány óra még
hogy újra halljam
a fatorkú cinegét
( a fülemüle tökéletes
énekét unom)

mert megmerítkeztem az éjszakában
mindig minden éjszakában megmerítkezem
virrasztásköpenyben járom Álmok útjait
a bolond iránytű nem csitul szívemben
az eltévedés félelme sem rémít engem
hiszen kisiklott vonatnak a pályaudvar emlék
de minden következő állomás vágya benne ég

…csupán néhány óra még…

*

csukott szemmel
(gyakorlásként)
morzsákat tapogatok

egy kettő vagy három
lépésnek nevezem
a szoba tárgyait
(kettő a szék)

ez megszokható
de a mind gyakrabban
rám törő szín-nélküliség
(mikor füst a világ)
nehezen

néha
nyílnak még bennem
rózsák és orgonák
s sziporkáznak
kaleidoszkópok

de zsákutcába szorult a fény
s hiába tolatna már
falat emelt a retinám

és hirtelen
a Semmi
elkezd történni velem

*

csöngetnek
(mint az iskolában)
kedd délután
ismét séta lesz
és járhatunk
körbe-körbe párban
talán az udvaron
(hisz nyár van)

készülődök lábam
már leér a kőre
de visszahúzom
akár a macska
ha vízhez ér
ma nem megyek
hiába szólítanak
hajlongok
hátra meg előre

s hallom
EZ
itt marad

igen
akár egy tárgy amelyre
12 éve rakódik a por
s hogy csillog alatta
már maga is letagadja

kedd
körbe-körbe
kinn
csoszog a csapat

*

apad a folyó
Tengert-érni reménytelen
lékelt papírhajók verődnek
p a t a k-köveken

de lassan elsüllyed ez a víz is

sivatag közepén nagy
zománcos lavór-oázis
a csöndnek pálma-árnyéka van

——(Gyula centis betűkkel
írt egy verset nekem
– így látom –
de nem értem benne
magam)