Pandúr úgy érezte, most kimegy az alagútból. Hét személyt tartott el egy fizetésből, folyamatosan rettegett, hogy elveszíti állását. Mi lehet az alagúton kívül? Mi lesz, ha éppen holdtölte lesz, és egy több tonnás Hold esik a fejére?

Itt ébredt fel, és nyugodott meg.

Kredencfalván épp olyasmit csinált, ami kétséget kizáróan javítja lelkiállapotát. Kirendelt munkatársai esténként a pókerasztal irányába akarták rángatni, de öt liternyi borital elfogyasztása után, tisztességesen ledolgozott nyolc munkaórával a háta mögött, nem volt hajlandó kockáztatni.

Már azt is kiszámolta, ha egy hónapra sikerül nyújtani számvizsgálói tevékenységét, mennyit spórol víz, villanyáram és az élelem fizetésben a családi kasszának. Arról nem is beszélve, hogy nyolcvan lejnyi juttatás is járt egy ilyen munkához. Tény, hogy ez egy napi fizetése volt csupán, de neki minden pénz jól jött.

Tudatosan kerülte a kártyát. Életének korai szakaszában egyszer belement, és mind a nyolcvan lejt elveszítette. Ilyesmit többé nem enged meg magának.

Rendesen megkapja reggelente az öt liter bort, mint a többiek, továbbá egy liter pálinkát, azt félreteszi, és hazaviszi, jó lesz majd a vendégeknek.

Az iskola bentlakásán kiválasztott egy szobát, amit úgy rendezett be, hogy a többiektől tudjon aludni.

A kollégák, az utolsó napon, örömmel aláírtak volna egy biankó nyilatkozatot is. Őt azért nem lehetett megvesztegetni, mert félt. A világháborúban átesett néhány kellemetlen helyzeten. Már-már eltemették, aztán egy vonaton Szibériába került, ahonnan úgy gondolta, sosem jut haza. Ez nem viselte meg látványosan idegrendszerét, mégis örök félelemben élt.

Kereskedelmi érettségivel olyan állást töltött be, amire az egyre több egyetemet végzett közgazdász joggal pályázhatott volna.

Szabad idejében is könyvelt. Hazajárt ebédelni, aztán este kilencig visszament az irodába. Ennek ugyan semmi értelme nem volt, de azt akarta, hogy mindig, mindent gyorsan és precízen könyveljen, mert a könyvvizsgáló, másként revizori tevékenysége ebből állt.

Most is azt csinálta, Kredencfalván. Tudta, hogy valamennyi különbség mindig akad a számlázott adatokhoz képest, ezért majd megbüntetik az érintetteket, de nem hagyta magát korrumpálni. Úgy gondolta, akkor biztos elvennék az állását, ám így minden kiküldetésen bizonyított.

A második napon hökkentette meg a huszonhatezernyi különbség. Hosszabb ideig nem jelezte a kollégáknak sem, csak amikor a százezret túllépte a hiány.

Mindenütt napi öt liter bort adtak, azzal a titkos reménnyel, hogy evvel mindent elintéznek. Másnál rendezték is a helyzetet, ám ahol Pandúr, polgári nevén Ignác, vizsgált, ilyesmi nem változtatott a helyzeten.

A harmadik héten jutott a hír az érintett fülébe. A helység párttitkáráról volt szó. Nem nagyon örült, de megszokta, hogy soha semmi baja nem lehet. Még magabiztosan lépdelt az emeletre, és kopogott be Pandúrhoz.

– Tessék, kérem! – szólt az ajtó felé.

– Jó napot, Béla úr!

– Hogy mondja?

– Csak köszöntem.

– Engem Ballának hívnak!

– A mindenit! Holnap kirúgom a titkárnőmet!

– Ne tegye! Sohasem szerettem a bosszút, ennek nagyon olyan látszata lenne.

– Igaza van Béla, akarom mondani Balla úr…

– Urazódunk, urazódunk? Ha jól tudom, a pártitkárhoz van szerencsém.

– Á, nem szeretem a hivatalos megszólításokat, engem itt mindenki Jóskának vagy Jóska bácsinak hív. Idősebb vagyok, meg magasabb tisztségben is szolgálok. Javallom a tegeződést.

– Ne haragudjon, kedves Jóska, inkább még nem, most dolgozom.

– Azt sugdosták, hogy bizonyos hiányosságokat talált a könyvelésben.

– Rengeteg, már-már négyszázezer közeli összegről van szó, kedves Jóska. Apropó, leutazásomkor láttam egy csodálatos sziklateraszt, nagyon szép, kétemeletes épülettel.

– Az az én nyaralóm!

– Tényleg? Nohát, ez egészen meglep, úgy tudom, hogy országunkban egy családnak egyetlen ingatlana lehet, mindig akadnak kivételek. Nem kötözködöm, engem csupán a dolgok pénzügyi része érdekel, azért küldtek. Személyzetet is tart?

– Ne nevezzük személyzetnek, egy gondnok és egy szakácsnő él ott állandó jelleggel. Képzelje, a hátsó oldalról teljesen biztonságosan fel lehet sétálni egy gyalogösvényen. Gondolta volna?

– Egyáltalán nem, hiszen meredek peremnek néz ki.

– Az is. Lentről nem látni, de van úgy három-négy ár, körbekerítettem, hogy ne történhessen baleset. Tényleg ne rúgjam ki holnap a titkárnőmet?

– Hány éves?

– Tizenkilenc. Jaj, Béla úr, mi is a keresztneve?

– Ignác vagyok, de magának Balla.

– Igen, mindig összekeverem. Nagyon huncut ember! Rátapintott a lényegre, mert hát a mi Juliskánk igen tettre kész leányzó. Küldjem fel este?

– A könyveléssel elboldogulok. Amúgy meg nős vagyok, öt gyermekkel.

– Egyébként mit szeret enni?

– Mindenféle disznóhús a kedvencem.

– Látom, mindent telerakott papírokkal és kartotékokkal. Naponta küldök egy-egy sonkát, szalonnát, pár méter kolbászt, disznósajtot – ami éppen akad –, és egyen, csak egyen, amennyi magába fér. Küldjek még bort?

– Nem szükséges, ez éppen elegendő ahhoz, hogy sose legyek józan. Ilyenkor meglepődöm magamon, rengeteget elbír az ember, még italból is. Nagyon szeretem ezt a bort, Kerekes B, Csabától van, ugye?

– Küldjek mástól?

– Meg ne próbálja! Az íz, az illat mind megfelelnek. Tízkor kelek, este hétig dolgozom, és tíz órakor fekszem. A többiek estig durmolnak, aztán az egész éjszakát átkártyázzák. Kaphatnék egy kulcsot az ajtómhoz?

– Hogyne, majd holnap.

– Nem, lehetőleg húsz percen belül!

– Persze, kérem, Ignác. Ha nem haragszik, az urat elhagynám, de vágya szerint a magázódásnál maradok.

– Jól van, kedves Jóska, üdvözlöm a becses családját!

– Nagyon fog örülni az asszony! Átadom!

Pandúr, amint megkapta a kulcsot, bezárkózott, és úgy hagyta elfordítva.

Másnap reggeltől kezdtek érkezni a sonkák, kolbászok.

Fülelt, nézelődött az ablakon, aztán hirtelen mozdulattal elfordította a kulcsot, kiugrott a folyosóra, úgy, mint háborúban a lövészárokból rohamra.

Megingott a magabiztossága. Talán mégis jobb lenne eltekinteni szokásos kérlelhetetlenségétől, de akkor nem tud jó pontokat szerezni…

Lement a vegyesboltba, ahol már az elárusítónő bőre alá bújt, úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy előrukkoljon kérésével. Megvárta, amíg senki nem marad az üzletben.

– Rózsika kérem, lehetséges volna néhány fiktív számlát kiállítani?

– Milyenet?

– Olyat, amire nem vásároltam, de be tudnám mutatni a vállalatnál, és kifizetnék.

– Jaj kérem, hát miért nem ezzel kezdte! Persze hogy meg lehet csinálni. A jó emberek mindig mindent megtesznek egymásnak. Nézzen körül, írja fel egy listára, körülbelül mik jöhetnek számításba!

– Nem szeretek írni…

Pandúr tudta, hogy amit leír, annak nyoma marad.

– Inkább felsorolnám. Magácskának igen jó a memóriája, hiszen még nagyon fiatal.

Körbenézett és minden értelmetlent megjelölt, ami valahogy besorolható egy kiküldetés szükségletei közé.

A lány ki is állított egy hatszáztizennégy lejes számlát, így a maga nyolcvan lejével majdnem hétszázra kerekítette a nyereséget, ami egészen szép összeg.

Közeledtek az utolsó napok, a párttitkár egyre idegesebb lett. Már naponta látogatta.

– Mondja, Balla úr, mennyinél tart?

– Ez már a végösszeg, ötszáztizenhatezer lej.

– Ezért mennyit adnak?

– Ezt hogy érti?

– Egy bírósági perben.

– Ahhoz nem értek, de talán halálos ítélet is szóba jöhet, mert közvagyonról van szó, egyébként egyszerű életfogytig tartó szabadságvesztéssel megúszhatja, bár egy jámbor bírónál akár húsz évvel is.

– Jaj, de jó! – Mondta liba bőrözve. – Valami jó ügyvédet ismer?

Dadogta mindenki Jóskája.

– Egyet ismerek, egy Bendek nevezetűt, de az nagyon érti a szakmáját. A halálos ítélettel nem tud mit kezdeni, de az életfogytigot valószínűleg le tudja vinni húsz évre, a húszat pedig nyolc-tízre. Az már semmi!

– Semmi neked! Ide figyelj, te, megöletlek, kitekerem a nyakadat! Hát minek nézel te engem? Én itt a párttitkár vagyok, te!

Ekkor lépett a helységbe Lajos kolléga.

– Jaj, bocsánat, Lajos úr! Már itt sem vagyok. Meddig maradnak tulajdonképpen?

– Holnap délutánig.

– Jól érzi magát?

– Igen.

– Pedig már egy hete küldöm a disznóságokat…

– Egy falatot sem ettem, hazaviszem a családnak.

A párttitkár az ablakhoz rohant, és kikiáltott.

– Imre, Géza, gyertek fel! Nyissátok ki a szekrényeket! Amelyikbe disznóhúst láttok, vigyétek és tüzeljétek el, ha jót akartok, mert tele van arzénnal! Nagyon furcsállottam a fickós állapotát.

– A menzáról étkezem azóta…

– Ne próbálkozzanak, Lajos, Ignác! Itt mindenki nekem tanúskodik! Világos!? Fiúk, ne mondjátok el senkinek, de ezt tényleg el kell égetni! Érthető vagyok?

– Érthető, Józsikánk.

Vitték, elégették.

Pandúr egész éjszaka pókerezett. Nem az asztalnál ült, csak kibicként, nem érezte biztonságban magát. Szobájában felkapcsolta a villanyt, hadd higgyék, hogy dolgozik. Nagyon fülelt, ha véletlenül feltörnék, nem tudna mit tenni.

Eljött a másnap reggel.

Pandúri négy példányban írta meg a jelentést. Egyet, a vasútállomáson átnyújtott Jóskának, aki fogcsikorgatva mosolygott. Végre elindultak, és be is érkeztek Váradra. Nem szeretett hetedmagával aludni, már intézkedett, hogy a nyári szabadságát egy gyerektábor könyvelésével tölthesse, ahol sétálhat, hegyet mászhat, fenyőtobozokat morzsolhat, kiülhet egy szikla peremére.

A napi tíz perces munkáért tízszer annyi fizetnek, mint egy kiszállásért, viszont erről sajnos senki nem fog tudni a gyárban.

A vállalatnál azt hitték, hogy közösen dolgoztak, ezért főkönyvelővé léptették elő és a többiekkel együtt megkapta a munkaérdemrend legfelső fokozatát.

Jóska, a párttitkár, tényleg jó ügyvédet talált Bendek személyében, egy komolyabb pénzbüntetésre szorította a büntetést. Így végül is tulajdonának ismerték el nyaralóját, ha a törvények értelmében nem is telekkönyveztethette.

A rendszerváltás után belépett egy jobboldali pártba, amelynek a helyi elnöke lett. Most az a politikai képződmény Kredencfalva vezető ereje.