Lisszabon egén e szürke kőgalambok
kavicsot piszkítanak Álvaro fejére
Mesterem nyájőrző farkasokat alkot
pálcája-tört mágusom suttogja vége
ma sem írok habzó országmentő verset
és nem használok mohás antik szavakat
nézem csupán a rézsútos esőcseppet
s az olvadó hajót a horizont alatt
elhervadtak az Adónisz-kerti rózsák
lehullott Ricardo Lídiája maszkja
hülyéknek adhatnék egy-két angol órát
hogy ne legyek mégsem lézengő mihaszna
de matatnak bennem szorgos hajóácsok
egy benyílóban bukott vén király vagyok
az egymásba-font Kálváriák kalácsok
de helyettem sem viszi más a Mondatot
*
kávéillat térképét követtem
s csupán a konyháig jutottam
mégis hallom belső vitorlák suhogását
eszembe jut legelső elsüllyedt papírhajóm
(és utána mind) de nélkülük is
állandóan úton vagyok magamban
félnem kellene minden változástól
de áhítom a változást
az ismeretlen utáni vágytól hajtva
föltöröm rejtett gondolataimat
mozdulataimról leszerelem a gyakorlatiasságot
tekintetemből kioperálom a szépség hazugságát
és mikor expedíciókat indítok fölfedezni engem
egyetlen utazásom sem lesz tervszerű
de céltalanságom térképét pontosan megrajzolom
*
külön-külön-hajók egyazon látomás tengerén
de más elvárások szerint keresve szigetet
örökös indulásban-érkezésben
egy adott pillanatban mindenütt és sehol
elfelejtett szőlőfürt a tőkén
üres palack a harmadik emeleten
ráncot spriccelő mosoly koldusarcon
a negyedik megszervezi a maradást
és a nem-történések tápoldatában
mégis gyökeret ereszt a valóság
de nem ültetem el mert akkor
hasonló lenne a többi valósághoz
mely másoké
ott ébredéstől elalvásig konfettipercek hullanak
pedig nem ünnep az csupán a mulandóság elfedése