csillagok meresztik rád szemüket, kivágott fák szelleme
kísért, fiatal ősz futtatja a Tó partján a fűzleveleket,
szélkakasnapok forgatják az eget, léted beárnyékoló
hegyláncok elől a több ezer éves történelem gazdátlan
házába készülsz emigrálni, itt magasabb árnyékot vetnek
a tölgyek a költőkre, folyóid magukba göngyölik a fényes
szellők hullámait, nyárfák ezüst leveleit olcsó fémre cseréli
augusztus heve, sápadt síkságod futóhomokjában elveszett
fémpénzek sírnak, kaszálóid mellére szöcske-bronzplakettet
tűz egy forró hónap, itt pusztítóerejű a szép szó, legnevesebb
íróid hallgatnak vagy mentegetőznek, ki siratja meg azokat,
akik érted haltak, műveletlen vackorok bólogatnak az évszakok
sokféle változatára, kevesebbet időz az ablakokban a nappali
fény, s az éjszaka nem gyújt lámpást, alattomos szél söpröget
a sötét tereken, együtt végezzük veled kis ország, néped sirályok
népe, kikötők szemétszedője, meg a kárókatonáké, akiket
a túlszaporodás megelőzése miatt kilőnek a felbérelt vadászok,
meg a hűségben elnehezült hattyúké, akik nem tudnak elrepülni
a szabad remények felé, de zokszó nélkül tűrik, hogy megrabolják
tojásaikat a madarászok, lápjaid nyomtalanul nyelik az éveket,
talán ez az utolsó ősz, ami felhorzsolja az igazságot, jaj nem marad
más ebből a nyárból, csak a fesztiválok visszhangja, mintha nem
is lett volna nyár, most amikor mindent kimagyaráznak, most
legnehezebb a földed, de a hattyúk, kárókatonák, sirályok
meglátják arcukat zörgő vizeid tükrében.

*
megjelent A szerelem dagerrotípiája című kötetemben, 2015-ben