Elébb az ágy
lett egyre keskenyebb.
Középütt nem mélyült tovább. A vágy,
akár egy nagybeteg
állat, hevert.
Nem kondult közben
a félrevert
harang. S az istenverte csöndben,
halkan, miként a fürge méh,
a fullánkját a szívembe döfte
(sajnáltam, hogy még elpusztul belé),
s tovaröppent.
Aztaaaa, micsoda felütés!
“Elébb az ágy
lett egyre keskenyebb.
Középütt nem mélyült tovább.”
De ismerős történet! Óóó, hányszor sírtam éjszakákat át a ‘nagybeteg vgy felett’, miközben folyton azt reméltem, tán meggyógyul mégis szívem harangzúgásától. Versedet a fércbúk figyelmébe állítottam. Ölellek.
Drága Mari!
Mindent elmondtál, nincs is válaszom…
A “fészes” népszerűsítésemmel elkényeztetsz (bevallom: jólesik). Köszönöm, és viszont-ölelés!
Néhány sorban hihetetlenül szemléletesen mondtad el, hogyan omlik össze egy egész világ.
Köszönöm a véleményedet, Tibor.
A verseim zömében igyekszem rövidre fogni a mondandómat, mert alapjában véve egy lusta disznó vagyok.