Én úgy jöttem mindig, mint ki menni készül épp:
egy fogkefével, váltásnyi alsó, borotva;
időzni két
kaland között,
s keresni vajmi lényegét e létnek,
mivelhogy Isten belőlem kiköltözött.
Hisz annyi vétek. Nyomomban könnyek, bánat, halál,
elveszett remények, s a szerelem többé rám
már nem talál.
Bár volt elég . . .
Leginkább hiába, mert mind elhagyott
végül: a puccos úri dáma, s a copfos kis cseléd.
Pedig jók voltak hozzám a nők: sohasem szerettek –
használtak, míg szerelmet hazudtam, ám csak
sírkeresztek
s némi emlék
maradt. Rá nem találtam a teljességre,
melyre vágytam, s csak érkezem tovább, akárha mennék.
Remek entré! gratulálok!
Tetszik az is, hogy a sorok dallamosan hullámzanak… 🙂
Köszönöm, és remélem, hogy ide nem úgy érkeztem (vissza, haza), “akárha mennék”!
Örülök, hogy itt, kedves László.
(Már a Dokkon is szívesen olvastalak — már ameddig működött…)
Kedves Tibor! Kölcsönös az öröm, mindig is jól éreztem magam köztetek, csupán némi traumák okán néhány évet elvesztegettem, ami az írást illeti.
A Dokk elvileg még mindig működik, csak a szerkesztők nem. A legutóbb ott közzétett versemre Korányi M. reagált, ám azóta …