Akárha semmiből,
a vízcseppeknek mintha szárnya nőne.
Elébb csak egy. Libben le-föl –
végső, az egyetlen gyönyörre
vár. Bőre leng,
fehér virág a sáson.
S amíg a napkorong
lehull, sok százezernyi, halványzöld-sárga bársony-
„lepke” száll. Némely leszédül,
duplán barázdál a víz színén,
s a falánk folyó a mélybe rántja végül.
A parton ott ülünk én s Irén –
csak ámulunk: miképp
kellemked, enyelg és riszál.
Egy a másik nyomdokába lép,
arcunkra finoman feromon szitál –
Irén pirul. Napestig tart a nász – az élet.
Még fölröppen, túl a fák hegyén,
s mint beérett kalász-
ból, pereg újabb három év remény.
Léleksimogató.
Köszönöm, Tibor, valóban az, ám nem annyira a vers, inkább élőben látni ezt a csodát.
Szép vers. Tökéletesen átjön és nem csak a látvány, de a “tiszavirág-gondolat” (az élet) is. Egyetlen javaslatom lenne: NE tedd rá a képre a szöveget, mert így mindkettő ZAVAROS lesz!
István! Köszönöm a méltatást.
Ami a “szöveg a képben” témát illeti, e helyen kívül a saját honlapomon cselekedtem így (mindenütt, ahol még megjelent, vagy külön, vagy csupán a vers). Most, ha úgy tetszik, “sűrítettem”, amely okán talán valóban “zavaros” (nekem nem tűnik annak), a hangulatot jobban jeleníti meg, és ez volt a cél. Mindazonáltal itt ez már mindenképpen így van jelen.
István!
Köszönöm a hozzáértő javaslatodat és a segítségedet, valamint a javítást. Valóban jobb így.
Baráti jobb: Laci
De szép! – sóhajtom szívből…