Itt éltem több mint ezer évet,
nevelt a fű, a fák, a föld,
mint aki régtől idetévedt
és minden őstől örökölt.

Illatot falusi határból,
fáktól a zöld lélegzetet,
testem, lelkem halálba táncolt
egy ingyen kapott életet.

Mégis – ami volt, gyönyörűség,
emberkaréjban vert szívem,
pórázra kötözött a hűség,
hogy ne csalódjak semmiben.

Sötétre jár, de virradóra,
kelő napfényre gondolok,
olyan együgyűn jár az óra,
mint monitornyi számsorok,

fagyott jelek a végtelenből,
kiáltozom: még megvagyok,
s belém fénylenek odafentről
az ismeretlen csillagok.