Darvas Iván börtönanekdotája nyomán

Darvas Iván, lábait a korlátra felpakolva, hátradőlt és lazított. Nézte a pinceszerűen domború plafont, rágyújtott egy cigarettára és dúdolt magában. A rabruha egyenesen serkentő hatással bírt rá, eltöltött ott talán két esztendőt is. Most, ha netán arra csámpázna egy tévelygő fegyőr, nem lenne köteles két kézzel markolt sapkával, falnak szorulva fejét lehorgasztani.
Rondák ezek a lengőfolyosók, minden lépés csattog, durrog rajtuk, a cellaajtók bármilyen tömörek is, a személyzet megtalálja hová kell akkorát csapni – mikor éppen arra jár -, hogy kevés nyugodt percük maradjon a bentieknek, az amúgy rettentően ingerszegény környezetben.
A rendező kereste a legpenészesebb helyet, a legrozsdásabb rácsot, továbbá mindent ami szűk és nyomasztó. Ez a pár perces forgatás eltart két-három napig is.
Jóságosi 83 végzetére befordult a sarkon, és mielőtt reflexszerűen ott helyben gutaütést kapott volna, térd alatt remegő lábakkal elindult a sziesztázó fogoly felé. Bár tudta, hogy forgatnak, meg azt is, hogy ilyesmi nem történhetne meg, sok kulcs zár minden ajtót. Egy pillanatra megállt. Lenézett a folyosók közötti üres térbe, majdnem kiesett. Abban bízott, mire visszanéz, már nem lát semmit, csak az egymás fölé zsuppolt szűk, ronda és életveszélyes tartókorlátokat.
Már nem örült, hogy nem fordult vissza, de menni, haladni kell a cellák sora között. Kötelesség minden ajtóra gumibottal jó nagyot csapni. Hadd rettegjenek odabent, vajon benyit-e, vagy nem. Ha igen, megfelelő módon, vigyázz állásban fogadják.
Lépdelt, lassan kezdett visszaáramlani belé a bátorság. “Pottyantunk rá, ez csupán egy színész! Úgy megszédül egy tányérsipkás, szolgálati fegyverrel ellátott börtönőrtől, hogy magától
megtanulja a belsőszabályzatot.
Darvas Iván kiválóan érezte magát, esze ágában sem volt kényelmi helyzetén változtatni, ettől a smasszer három méterre tőle elbizonytalanodott. A művész úr eredetileg nem tervezett semmiféle visszavágást, de amint hanyagul ránézett, nem tudta elkapni a szemét. Tekintetük összegabalyodtak egy pillanatra. “Tehát ez a Jóságosi 83, hej mennyit püfölte a talpamat, mert zárka nyitás előtt a küblit nem ürítettük ki. Persze hová ürítettük volna, de ilyeneket ép elméjű rab nem kérdez…” Hintázott egy keveset, nagyokat szívott cigarettájából és elégedetten pöfögött. Jóságosi 83 állt, egyre inkább úgy érezte magát, mint egy elbizonytalanodott kisgyerek. Éppen fordulni akart, amikor a színésznek bevillant az ötlet.
– Maga!
Szólt oda. Jóságosi 83 úgy tett, mintha nem értené, hiszen a lengőfolyosókon mások is járhattak… máskor, de akkor éppen nem.
– Igen maga! Jöjjön csak, hozzon nekem egy kávét! De ne a benti büféből, az posék, hanem a szemközti presszóból. Na idefigyeljen fiam! Itt egy százas, ami megmarad, tartsa meg.
Jóságosi elkékült, olyan lett, mint egy megszelídült galóca. Szerepzavarában elmosolyodott, meghajolt, átvette a pénzt, megfordult és elindult arra, amerről jött. A színész úgy érezte, legalább egy keveset sikerült törlesztenie. Szívott még két-három mélyet cigarettájából, és a továbbiakban fütyült egykori smasszerére. Jóságosi embertelen erőfeszítésekkel eljutott a sarokig, befordult és ott lerogyott. A két lába térdből belógott a mélységbe, lassan csúszott előre. Párna lett fejének a fal, zárkaajtók röpködtek körülötte, még a rendszertelen vasas csattogás is szárnyakra kapott. Villogó fényt látott, a füle visított és az egész koponyájában vertek a dobok. Ha nincs korlát, a szabadesés művészetét is bemutathatta volna, de az visszatartotta a magamutogatástól.
Oldalról léptek hangzottak, még a plafonon is szöges bakancs durrogott. Jóságosi 83 nagyon furcsa állapotba esett.
– Hé, te, itt nem szokás déli tizenkettőre berúgni. Kelj fel, lábra hékás! Jóságosi, megbolondultál? Használjam a fogvatartottaknak fenntartott szókincsemet?
A főtörzs – parancsnoka is kebelbarátja -, némely oldalrúgások buzdításával próbálta kijózanítani. Kideríthetetlen, honnan szerzett olyan rövid idő alatt egy egész vödör vizet és ráöntötte. A kép elkezdett kitisztulni, Jóságosi 83 nem kapott gutaütést, csak pszichésen hengerelte le a képtelenség. Már ült, mint egy bambán gügyögő, másfél éves. A főtörzs lábra állította, nekitámasztotta a falnak, majd lekevert néhány pofont.
– Mi van veled? Ma nem ittam, jó a szagmintám, nem bűzlesz.
Jóságosi nem szólt, csak a remegő kezébe szorult százast emelte fel.
– Na, aki itt kenőpénzt fogad el, az… nekem is ad belőle! Világos? Megdrágult haver, ez nem kenőpénz – suttogta elhalt hangon a 83-as –, az a túloldali színész nyomta a kezembe, hogy hozzak neki kávét.
– Príma! Akkor már be is léptél a Börtönfeljavító, Képépítész Csapatba. Egyelőre ilyen kacifántos nevet adtunk az akciónak. Ezek itt tátják a szájukat néhány napig, aztán elmennek, de szeretnénk, hogy szépet lássanak, majd a személyzeti étkezdéről tömjük tripla adaggal a foglyokat, aztán természetesen lekoplaltatjuk velük. A takarító másfél órával hamarabb, az ébresztő másféllel később lesz. Csak kiáltunk, , úgy mint a hadseregben, a szirénát kikapcsoljuk, ez fontos az intézménynek. Öröm az ilyen öntevékeny, gondolkodni tudó barát és munkatárs!
– Értem főtörzs, Szalai 12… Az a helyzet, hogy az ott lenyomott, talán két esztendőt és különösen megkedvelt…
– Hát persze, persze! Emlékszem rá és kit érdekel?
– Téged nem, Szalai 12, mert nem neked kell szobaszerviz szolgálatot végrehajtanod.
– Jaj de jó, hogy mondod! Este itt alszanak. Majd felosztjuk egymás között, hogy ki kinek, mit és mennyit vigyen. Zabáljanak és igyanak, hadd érezzék, nem igaz az, hogy a börtön rossz hangulatú hely! Első lépésben az oldalfegyvereket és gumibotokat elzárjuk. Második lépésben, ha a kávét elrendezted, az a pofa tényleg jól fogja érezni magát. Most gondolj bele! Ha ezzel a picinyke akcióddal eléred, hogy jóságos tetteid zömét elfelejtse, és néhány év múlva könnyedén mesélje, milyen jól elvoltatok, még kávét is hoztál neki, mekkora hasznot hajtasz a büntetés végrehajtásnak!
Jóságosi megetette a maga útját.
– Egy kávé rendel, majd hozom a bögrét!
– Parancsoljon, őrmester úr!
– Nem szoktam parancsolni!
Sziszegte Jóságosi, majd a még le nem adott gumibottal szétrepesztette a pultot.
– Értettem őrmester elvtárs, kérem bocsásson meg!
Hebegte az elárusítónő. A fegyőr megfordult, szegecselt talpú lábbelijével – emeletekre fel és lekanyargózva, hogy már senki nem tudta a bennfenteseken kívül, fölfele vagy föld felett jár – visszacsattogott. Falfehéren bár, de átnyújtotta a kávét a színésznek.
– Jól van fiam, köszönöm! Elmehet.
Jóságosi azt gondolta, hogy Darvas Iván átvette a börtönparancsnokságot. Azon morfondírozott, megy, leadja a holmit és hazaballag. Egy rab mégsem parancsolhat neki!
A folyosó kanyarja után már várta a főtörzs.
– Idefigyelj, te! Nekem itt nem lesz csörömpölés meg duhajkodás! Ha kell, altatódalt dalolunk drága vendégeinknek. Jól érted, a fogvatartottakra célzok, mert ha néhányan most elviszik a hírt, akkor világossá válhat a társadalomban, hogy bent jobb, mint kint. Értve vagyok? A sértődést tedd félre, nyomulj a konyhára és sürgesd az ételalkotó kezeket, aztán majd jól megbosszuljuk, egy hétig nem szellőztetünk.
– Bocsánat főtörzs, itt a földalatti harmadik szinten, a pincében nem szoktunk ablakokat nyitni, mert nincsenek…
– A 72, 73, 74-es zárka a tied, amíg ezek itt vannak, mindenki készenléti szolgálatot teljesít, hazamenésről szó sem lehet! Kopogsz, nyájasan benyitsz, előbb fehér asztalkendővel borítod be az asztalt, majd leteszed a vacsorát, megkérdezed, parancsol-e még valamit a kedves fogvatartott. Ha kér, viszed, ha nem, szép jóéjszakát kívánsz neki és kihátrálsz. Ugyanezt végigcsináljuk az egész emeleten, de hogy ne történhessen malőr, az egész börtönben, még a siralomházban is. Szeretném, ha nagyon jó képet festenének rólunk.
– A halálra ítélt, főtörzs? úgy tudom, reggel viszik… Ki nem állhatom az ilyeneket! Retteghet az ember, hogy lefejelik. Hatan-heten fogjuk közre, de veszélyességi pótlékkal is rettenetes, ezek mindenre képesek! Tényleg, kérem az ideiglenes odahelyezésemet.
– Ne spekuláljon Jóságosi, az őrzést megoldottuk, majd máskor, néhány nap, vagy néhány hét múlva retteghetsz. Megértetted?
– Igen főtörzs!
Két napig valóban tejben-vajban fürödtek az elítéltek, persze ezt nem állítanám így szó szerint… A szutyok megmaradt. Bár az önmérsékletet önként tanúsító személyzet háromszor, vagy még többször verte vissza rajtuk az átmeneti lazítást, de szabadulás után még a rabok is arról anekdotáztak, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag, egy bizonyos időszakban hetekig dőzsöltek a börtönben. Az idő megszépíti az emlékeket és a viszonyítás is megváltozik. Na kérem, akkor most jót, vagy rosszat tett Darvas Iván? Ez nem lehet kérdés, ugye?