– Maga jól nevelt?
– Ahogy vesszük kérem. Tégla piroslik szerteszét és meg is neveltek alaposan. Nem látja milyen lapos vagyok?
– Éppen azért kérdezem, de ha sértőnek érzi az idesompolygást, már el is húzok…
– Ne olyan hevesen! Hogy került az udvarba?
– Úgy emlékszem behoztak, vagy behívtak, talán beetettek… Már nem is tudnék máshol élni.
– Maga egészen olyan, mint egy pacifista bernáthegyi, pedig elsőre harci ebnek néztem.
– Á dehogy! A régi szép időkben én is villogtattam agyaraimat, de ma már a nevelési csúcs teljesítménye vagyok.
– Még mindig nem értem mit keres itt, a rengeteg tégla mellett…
– Ja, hát ezek a börtönfal alkotóelemei. Apropó, milyen alapon káderezget itt maga? Hány évtizede csücsül és miért?
– Megvakartam a főnök úr fülét és külsérelmi nyomokkal maradt. Másfél hónapig terepszemlézem ezt a vakarás leszoktató jólnevelőt. És maga?
– Már mondtam, hogy átestem egy átképzésen és az életemet nem is tudnám máshol elképzelni, már csak azért sem, mert négyszeres életfogytiglant kaptam. Zárkatársaim…
– Jaj, ugye nem!?
– Nem. Szeretek viccelni, csupán egyszerűsödtem és ténylegeset kaptam, mert az úthengeremmel nem dudáltam és a vonat nem várt.
– Nem értem.
– Jobb ez magának, higgyen nekem! Ha sokat faggatózik, tényleg elkezdek áthumorodni.
– Értem, drága cella-főnöktárs! Akkor legyen szépremény és ladiklapát.
– Látom tanulékony és nevelhető. Magának talán még az a roppant rövid, elfelejtettem hány tíz év is elégséges lesz.