Amikor már csak a szemedben
tükröződő égbolt maradt,
akkor kellett volna a megmaradás
hatalmába kapaszkodnunk.
Türelemmel kivárni a fénybe ölelt kertben
az elmúlás ítéletét.

A világ fölött lobogó érinthetetlenség
tüzét kellett volna a nyelvünk alá tenni
a zárak nélkül maradt kulcsok helyett.
De eltévedtünk az élet nagyvárosában,
ahol idegen szerelmesek álmodják
tovább vallomásainkat.

Székre vetett ruháink elfelejtették
a vetkőzés sorrendjét és gyűrődéseikbe
temették a már-semmi-sem-lesz-ugyanolyan
illatát. Milyen csüggedten lógott a kabát
karoláshoz szokott ujja! Kifakultak
a csókjainktól tündöklő utcák,
ennyire még sosem voltak árvák
a parkban a padok.

Egy reggel elmaradtál mellőlem,
az ablakok tükrös szemét elfutotta
a könny, mert elejtett szavainkból
háborús emlékművek emelkedtek.
Nem talált mentséget az évszakok
tévedéseire az elmúlás. Egymásba
karolt és hirtelen összerogyott
a sok egynyári virág.

De az ég a létezés földöntúli ígéretét
tükrözte a Tóra, amitől megzavarodtak
az iszapba ágyazódott halak. Újra ívni
akartak, és a Dél felől érkező könnyelmű
szél is biztatta őket: Szerelem. Szerelem!
Holott nem tudta, micsoda gyötrelem,
amiről beszélt.

Nem fordultam hátra, amikor a párja
nélkül maradt hattyú a halálba sírta magát.
Csak hagytam, hadd áradjon utánam
és minden magyarázkodás nélkül elvesszen
tüdőmben az acélos levegő.

A házat bekerítette az éjszaka, a sötétség
körbefalazta a szobát. Neved fényénél
bámultam az őrület szemébe. Megdelejezett.
Szédülten forogtam az utánad beomló kertben,
csillagok vad ménese követett. Szentjánosbogarak
jelzőfényeivel világítottam, hogy hazatalálj.