Mindig kétfele szelten
élt testem meg a lelkem,
s így összeért magától
a közel meg a távol,

mint bármi erdőféle,
aminek nincsen széle,
ami a végtelenbe
is belekerekedne,

pedig a sűrű fák csak
egy tisztás körül állnak,
s míg közibük eresztem
lombsusogásnyi testem,

és csöppnyi időt vesztek
a zajgó leveleknek,
mintha valami szárnyat
nekem is bontatának,

és egész halkan, lágyan,
hallom is mostanában,
és világosan értem
mit nekik elbeszéltem:

először lemaradtam,
utána túlszaladtam,
s amire visszaérek,
éppen elfogy a lélek.