meleg pára lebbenti óezüst hajad
ablakunk elé húzod a sűrűsödő éjszakát –
látod ugye odakinn a havas kertben
csillárokat kapcsolgat a fagy
fehér szőnyegen lépdel az erdő –

Isten talán most kéri meg a fák kezét –
mondtad és csak vasaltál tovább –
figyeltem minden íves mozdulatod
apró gyerekként úgy lógtam rajtad
mint csipeszek között a száradni akasztott ruha
megfontoltan mégis kecses törődéssel simítottad el
életünk összes gyűrődését
biztos kézzel vezetted a vasalót
ahogy kürtő tereli kémény felé a füstöt

én közben elmélyült kíváncsisággal tanulmányoztam
hogyan törik a kályhából kiroppanó fényt
a homlokodról legördülő
izzadságcseppek
nyakadon a lánccá szelídült
anyaékszerek