Vajúdik a tél.
Világra kínlódja a
túlhordott tavaszt.
Lágyul a világ,
talpam alatt kienged
a föld kérgesre
dermedt lelke, mint
szobrász ujjai nyomán
a kőlány teste.
Ott áll a réten
sziromcipellőben. A
fűzője kioldva,
futkosni akar,
de lábába a fagy még
bele-belemar.
Borul a korsó,
csordul a víz: az asztal
körül angyalnak
látszó krampuszok
ördögmaskarás angyal-
kölyköt kergetnek.
Elolvadt a hó.
A vezeklők fejére
hamueső hull.
Eltévedt bárány
a tüskebokrok alatt
megváltásra vár.
Szirmait bontja
a kökény: tövisek közt
sebzett emberarc.
Párzó varangyok
a Kis-tó vizén. Nagy-
péntek. Rózsafüzér.
Nyugtalan nedvek
a fák hajlataiban
tombol a tavasz.
2015. március 5.
Örülök, hogy ilyen finom gondolatokkal köszöntöd nagypénteket… a minap én is írtam rózsafüzér-litániát, de abba belopakodtak szomorkák is… ölellek
Olvastam, Mária a rózsafüzéredet. Örültem neki.
Le kell vennem, Mária. Hosszú ű-vel írtam a füzért.
már javítottam… elnézést, hogy a reptetésnél nem vettem észre.
Köszönöm.
Tomboljon hát végre! 🙂
Sajnos, én már egyedül nem tudom kicserélni a verset. Rejtély, miért hosszú ű-vel írtam a címet. Bocsánat.