Azon a szerda estén, valamivel nyolc óra után, a város lakói az eget vizsgálták hitetlenkedve. Mintha valami jelre vártak volna, megerősítő bizonyosságra. Az élet megállt, a forgalom is elcsendesedett, mintha a város piros lámpát kapott volna az idő egy forgalmas kereszteződésében. Távoli mennydörgés moraja visszhangzott a hegyek felől, a szél is feltámadt pár percre. Ernyedt függönyök lebbentek meg lustán, fáradtan. A házak előtt a fák félig elszáradt levelei zizegtek kicsit. A baljós dübörgés közeledett és már fellobbantak a villámok is. A hangtalan szellő elült, a levegő megsúlyosodott, és akkor kitört a vihar. A szél rázta a fákat, a vezetékeket, és általában mindent, ami az útjába került, a villámok éles lobbanásokkal vették célba a magas épületeket, a mennydörgés szinte folyamatossá vált. Aztán megnyíltak végre az ég csatornái, hatalmas cseppekben ömlött az eső; az aszfalt szinte sistergett, amikor végigvágott rajta ez az özönvízszerű, hideg zivatar. Az emberek féktelen jókedvre derültek, fellélegeztek és nevettek egymásra. Úgy tűnt, mintha újjászületett volna a mindenség. Amikor az eső elállt, felragyogtak a folyómenti utak fényei, a házak ablakai a csillagokhoz vezető fénylő lépcsőkké váltak. A város zihálva lélegezni kezdett a huszonnégy napig tartó hőhullám után. Mindenki azt hitte vége ennek az afrikai hőségnek, anélkül persze, hogy tudta volna, milyen az afrikai hőség. Éjszaka elállt a szél, a nap már kora reggel pokoli erővel tűzött, az utcák felforrósodtak. Az enyhülés nem tartott tovább, mint az éjszakai sötétség, a város lakói pedig ismét káromkodtak és izzadtak. Kénytelenek voltak arra összpontosítani, amire már egy hónapja. A hőségre.

Az erkélyen aludt el, ahová kiült, amikor elállt az eső. A lakás fülledt volt, forró és füstszagú. Ezen az sem segített, hogy kinyitotta az összes ablakot, viszont a függönyök azonnal vízszintesen lebegtek és a huzat lesodorta az újságokat az asztalról, így tehát tálcára pakolta a szendvicseit meg egy sört, és elterült az erkélyre állított nyugszéken. Itt érte utol a hajnal. A hamutartó az ölébe borult, a nyaka megmerevedett. Félig fekvőből ülő helyzetbe tornázta magát és lenézett az utcára. Forgalom még nem volt, bár igaz, hogy nap közben se értek egymásba az autók. Szerette ezt a csendes utcát, a juharfákat a járda szélén, az esti és hajnali csendet. Szerette az álszecessziós stílusban épült házat is, meg a lakást fenn, a negyediken. A nagy szobát, ahol kényelmesen elfért mindene, volt helye a könyveinek, a nagy szekrényekben a ruháinak, más holmijának, egyszóval mindennek. Keményen és sokat dolgozott, megengedhette magának ezt a budai bérelt lakást. Ha erre gondolt, valami kevély, önelégült örömet érzett.
Világosodott, a nap a ház háta mögött kelt fel, az utca még őrizte, megtartotta egy ideig az esti vihar hűvös tisztaságát. Megmozgatta a vállait, jobbra-balra forgatta a fejét, próbálta ellazítani megmerevedett nyakizmait. Leseperte nadrágjáról a hamut és undorral nézte a szerteszóródott cigarettavégeket az erkély recés kövén. Bement, partvissal – lapáttal jött vissza, feltakarította az éjszaka nyomait. A konyhában bekapcsolta a rádiót és meghallgatta a hajnali híreket. A meteorológus fülledt, párás, kánikulai hőséget ígért. Megvonta a vállát: ha hőség lesz, hát hőség lesz, gondolta egykedvűen. Megint flegma vagy – mondta régebben az anyja, amikor meglátta, hogy a vállát vonogatja. Nem tehet róla, hogy nehezen jön ki a sodrából.
Végigböngészte a konyhaasztalra készített bevásárló listát, gondolkodott egy darabig, mit írhatna még hozzá. Havonta látogatta Idát, aki anyai nagynénje, ma is elmegy hozzá, át a pesti oldalra, az Orczy útra, majdnem a Nagyvárad térhez. Ida ott vett egy szoba – konyhás szuterénlakást a műtétje után. Combközépnél amputálták a bal lábát. Csak amikor az érszűkület már életveszéllyel járt, akkor egyezett bele a műtétbe. Aztán eladta a szép, két szobás lakást a Gerlóczy utcában és megvette helyette a szoba – konyhás szuterént. A megmaradt pénzét bankba tette. Realista volt, tudta mire számíthat. A családtól nagy vonalakban semmire. A fiát tíz éve nem látta, valahol vidéken él, nem is tudja pontosan, hogy merre. Talán Ajkán vagy Várpalotán. Nem mindegy? – kérdezte egykedvűen, amikor a gyereke szóba került. Az ő látogatásait is ilyen egykedvűen fogadta. Vagyis flegmán. Soha nem kért semmit, mintha nem lettek volna igényei. Minden alkalommal neki kellett végignézni mindent, figyelni rá, hogy ne fogyjon ki a vécépapír, tusfürdő, testápoló és mosogatószer, legyen elegendő tesztcsík a vércukor ellenőrző készülékhez és cukor a teához.
Kiállt az erkélyre, elszívott egy cigarettát, közben szórakozottan forgatta a bögrében a kávéja maradékát. Az üres bögrét elmosta, aztán tiszta alsóneműt vett elő és lezuhanyozott. Törölközés után szemügyre vette magát a tükörben. Úgy döntött, a város kibír még egy napot anélkül, hogy ő megborotválkozna. Felöltözött, szatyrot vett elő, bezárta maga mögött az ajtót és elindult bevásárolni.

Lifttel jött fel, pedig nem szerette ezt a mozgó, himbálódzó és vészjóslóan ziháló, megbízhatatlan ketrecet. Négy évig élt egy olyan országban, ahol a liftet akár ki is hagyhatta volna az épületekből az építész, mert mindenki tudta, hogy könnyen halálos csapdává válhat. Itt és most viszont már a hőség vált csapdává, meg a verejtékezés, és a két nagy, telepakolt bevásárlószatyor. Kamion – ahogy a második felesége hívta ezeket a műanyag rafiából szőtt, ormótlan reklámhordozókat.
Leroskadt a konyhaasztal mellé a kényelmetlen, kemény ülőkéjű székre és a hűvös falnak vetette a hátát. Sört kívánt, de ha most iszik, gyalog kell keresztülvágnia a gőzölgő városon, két nehéz szatyorral, az pedig kizárt. Nagyon nem örült Idának, és saját, önként vállalt kötelezettségének. Vizet engedett a régi, kicsorbult peremű söröskorsóba és ivott. Aztán megvonta a vállát. Mikor legyen hőség, ha nem nyáron?
Letakarította a konyhaasztalt és előkészítette a kést, fenőacélt. Egy fiókból előszedte az összes jégakkut és bepakolta őket a mélyhűtőbe, aztán nekilátott a hússzeletelésnek. Két szelet tarja egy nejlonzacskóba, egy csirkecomb kétfelé vágva, mehet a zacskóba az is. Egy zacskó elég egy ebédre vagy vacsorára. Néha a kézfejével letörölte a verejtéket a homlokáról. Érezte, hogy az inge a hátához tapad és kellemetlenül húzza a bőrét. Afrikára gondolt és a Közel-Keletre. Ott is hőség volt, de mégis más. A száraz meleget jól tűrte, ezt a párás, nyirkos, fülledt hőséget viszont a pokolba kívánta. Elkalandoztak a gondolatai, nyolcvankilenc jutott eszébe, amikor végleg hazajött. Gyalog vágott át a városon, akkor még nem volt kocsija, a lába fázott és a bakancsa kifehéredett a februári, sós latyaktól. Olvadt, de esett közben a hó, a város undorítóan fekete volt és vigasztalanul hideg. Ott ült Idával az ablaknál és mesélt neki, elmondta merre járt, mit csinált az elmúlt, majdnem öt évben. Afrika is szóba került, – ott ugye mindig ragyog a nap és nagyon meleg van? – kérdezte Ida. Mesélt neki az afrikai napsütésről, a porról és a tenger felől folyamatosan érkező szélről, az illatokról, emberekről. Ida bólogatott, kinézett az ablakon, a kerítés tövében álló rozsdásodó bádogkukát bámulta, ahogy csöpögött rá a hólé. A lábuk fázott, a szürke cementpadlóból sütött a nyirkos hideg, hiába terített le valaki egy nagy, kopott, vastag szőnyeget. Kopott volt az egész lakás és rossz szagú, a sarkokban lecsapódott a falakon a pára, kivirágzott a penész. Az egyetlen gázkonvektor képtelen volt bemelegíteni a kis lakást. Ida a műtétjéről mesélt, a fantomfájásokról, meg arról, hogy néha még most is viszket a talpa azon a lábán, amit amputáltak. Megmutatta, milyen ügyesen mozog a két mankóval, aztán megint Afrikára terelte a szót. Amikor elköszönt tőle, megsimogatta az arcát.
– Te mindig más voltál, mást akartál, neked semmi nem volt jó úgy, ahogy nekünk – mondta, nem szemrehányással, inkább megállapította, mint tényt.
Soha nem akart mást. Csak emberibb életet, csak annyit, hogy szabadon vehessen levegőt és ne írják elő neki, mit mondjon és mire gondoljon.
Felszisszent, aztán halkan káromkodott, amikor a borotvaéles késsel belevágott az ujjbegyébe.

Az ülepe hozzátapadt az üléshez, hiába nyitotta ki az összes ablakot, a kocsisor bűzös kipufogógázt árasztva araszolt a Margit körúton. Remélte, hogy a hús kibírja ezt a másfél, két órát a csomagtartóban a jégakkuk között, remélte, hogy a gyümölcs nem válik cseppfolyóssá, és remélte, hogy Idánál talán hűvösebb lesz kicsit. A hídnál végre felgyorsult a tempó, kénytelen volt fékezni, amikor egy nyitott tetejű sportkocsi elé vágott. Kopaszra nyírt gazdája még csak a kezét se emelte fel, a mellette ülő festett vörös nő viszont feltérdelt az ülésre és nyitott tenyerével csókot dobott neki, mielőtt eltűntek a szeme elől, jobbról – balról kerülgetve a többi autót. A pesti hídfőnél érte utol őket, összekoccantak egy másik kocsival. Kétszer röviden rácsapott a kürt gombjára és vigyorogva csókot dobott a festett vörösnek, aki vágyakozva nézett utána, a kopasz az öklét rázta, de mit tehetett volna?
Pittyegett a telefon az ingzsebében, előkotorta, távol tartotta magától, olvasószemüveget használt, de az most ott lapult valahol a kesztyűtartóban. Fél szemmel a forgalmat figyelte, fél szemmel az üzenetet próbálta kisilabizálni. „Öttől gépnél leszek. Magda”
Emlékezett az első, hatkilós telefonokra, úgy cipelték, mint egy aktatáskát. Státusszimbólum volt. Ha nincs pénzed Porsche-ra, vegyél hordozható telefont. Ő Németországból hozta az első készülékét, nagy volt, ormótlan, szürke dobozszerű. Ha felerősítette az övére, úgy érzete, hogy letépi róla a nadrágot. Ezt a kis fekete Bosch telefont is kintről hozta haza, így a töredékébe került, mintha itthon vásárolta volna. Több, mint egy éve használta, azóta a mobilszolgáltatók már átálltak a kártyafüggő rendszerre. Kanyarodott, a telefont maga mellé tette az ülésre és próbált a vezetésre összpontosítani. Nem volt egyszerű, úgy érezte, az agya összeáll a fejében, mint a főtt tojásban a sárgája.
Leállt a járda mellé, kipakolta a csomagokat és lebotorkált a lépcsőn. Ida az ajtóban várta, mindig kócos, ősz haja frissen fodrászolva, hamvasítva. Ezt sose értette, zavarta a természetellenes, kékes árnyalat.
– Kérsz teát? – Ida teája hírhedten rossz volt, zsír ízű, de most alig várta, hogy kaphasson belőle. Kézbe vette a harmatos falú poharat és nagyot húzott a méregerős, citromos teából, szája kis híján összeragadt.
– Nem spóroltál a cukorral.
– Na és?
– Tudod, hogy nem tesz jót.
– Te csak ne félts engem, jó? Minden reggel mérem a vércukrom és az orvos is azt mondta, hogy nem romlottak a laboreredményeim. De tesztcsíkot hozhatnál, ha legközelebb jössz, mert az utolsó csomagot bontottam tegnap.
Leguggolt a mélyhűtő elé és elkezdett bepakolni.
– Egy vagyont költesz rám – morogta Ida. Nem válaszolt neki. Soha nem számolta össze, mennyibe került a festés, mázolás, ablakcsere, a parkettázás, a radiátorok. Nem nézte, mennyi idejét vitte el a sorban állás az engedélyekért a gázszolgáltatónál. Amit tudott, ő maga csinált, amihez nem értett, elvégezte két kollégája.
– Ha minden jól megy, hamarosan megszabadulsz tőlem.
Dühösen nézett a nőre, de az nevetett.
– Udvarlóm van – mondta. – Na? Nem gondoltad volna, mi? Még az se kizárt, hogy férjhez megyek.
Ott térdelt, kezében egy csomag hússal és nézte a nagynénjét, aki az egyik mankójára támaszkodott, míg a másikkal gesztikulált.
– Elbicegtem a magányosok klubjába múlt hétvégén. Ott ismerkedtünk meg, nyugdíjas főkönyvelő. Azt mondta, mindig vonzották a különleges nők. És én mindenképp különleges vagyok, mert három lábam van.
Dermedten bámult Idára, aztán maga elé meredt pár pillanatig. Végül megrázta a fejét és pakolta tovább a húsos zacskókat. Mit mondhatott volna? Hogy ne csináljatok gyereket?