Mellbe vágta a hőség, ahogy az utcára lépett. Minden ember fura sajátossága, hogy azt hiszi elég akarnia, és amire vágyik beteljesül. Kinyitotta a kocsiajtókat és elszívott egy cigarettát, várva a csodára. Nem következett be. Mintha tüzes kövön ült volna. A leengedett ablakok mellett is teljes volt a szélcsend, ha lélegzetet vett, égett az orra. Mielőtt kigurult volna a parkoló autók sorából, felhívta a kollégáját és szólt neki, hogy benéz a Bakáts térre, aztán továbbmegy az Erkel utcába. Három lakásfelújításon dolgoztak ezen a két helyen. Amikor végzett, úgy döntött, kiautózik Óbudára és elvégez még ezt-azt, mielőtt szabadságra menne. Az idő szokás szerint elszaladt, hazafelé taposta a gázt rendesen, negyed ötkor toppant be a lakásba, kitárt ajtót, ablakot, leszórta magáról az átizzadt ruhát. A zuhanyból hideg helyett langyos víz ömlött rá. Azért felfrissült így is. Sörért indult, akkor rájött, hogy így is gyöngyözik a homloka. Sóhajtott, vizes palackot vett elő a hűtőből és ivott, mohón, hosszú kortyokban. Öt óra előtt pár perccel bekapcsolta a számítógépét.
Ült a monitor előtt, fújta a füstöt. Bejelentkezett az üzenetküldő programba, ez is micsoda különlegesség volt, amikor indult! A szülei kilenc évig vártak telefonra, az apja előéletét tekintve várhattak volna még húszat. Aztán egy ismerős, valami katonatiszt a minisztériumban, fújt egy kis hátszelet. Akkor is a kapcsolatokon múlott minden, hivatalban, áruházban, és általában mindenhol kellett egy rabbi, aki támogatta az embert. Akkor gördülékenyebben és harmonikusabban mentek a dolgok.
Az apját, egy másik embert a házukból és a házmestert elvitték ötvenhét elején, azzal gyanúsították őket, hogy kifosztották a házuk utcafrontján lévő játékboltot. Nem volt igaz, látták a betört kirakatot, behordtak a boltból mindent a házmesterlakásba, leltárt vettek fel, annak alapján szolgáltatták vissza az árukészletet, amikor a bolt újra megnyitott ötvenhat karácsonyán. Apja három nap múlva ismét otthon volt, de ezalatt a három nap alatt az anyja éveket öregedett. Afféle kabátlopási ügy kerekedett ebből, május elseje meg a választások előtt mindig megjelentek szimpatikus, ballonkabátos emberek és elbeszélgettek az apjával, még hatvanhétben is, amikor már súlyos beteg volt. Meg is halt, még abban az évben. Így mentek akkoriban a dolgok, ő pedig ezt nagyon megjegyezte. Talán már akkor is úgy érezte, nagykamasz fejjel, hogy el kell innen menni. Amikor az anyja ment érte a fővárosi rendőrkapitányságra évekkel később, egy március tizenötödikei ünnepség után – megkoszorúzták az örökmécsest a belvárosban, ez a rendőröknek nem tetszett –, talán akkor döntötte el: disszidál. Mégis várt vele jó sokáig, csak a válása után bontott vitorlát, több mint tizenöt évvel később.
Elnyomta a körmére égett csikket és várt. Az óra a monitor sarkában fél hatot mutatott. Az öt óra, az öt óra, miért nem lehet pontosan, legalább nagyjából? Nem értette mi ez a feszült ingerültség benne, ráfogta hát a hőségre. Kiállt az erkélyre, nekidől a korlátnak és várt valami gyenge szellőre, remélte, hogy megmozdul talán a levegő. A nap kiállhatatlanul tűzött, délutántól naplementéig égette a ház falát, az ablakokat, a juharfák tetejét. Fél szemmel a monitort figyelte, de nem látott mást, csak a kurzor üres villogását, ettől megint elfogta az ingerültség. Magda mindig kínosan pontos, ha mégsem, annak általában komoly oka van. Csak hát…
A lány talán négy éves volt, amikor szüleivel beköltöztek az öreg bérházba, ahol ő az anyjával lakott. A szeme előtt cseperedett fel, vált nyurga bakfissá. Aztán ő megnősült, elköltözött, ahogy az lenni szokott. Semmit nem tudott Magdáról, amikor két éve véletlenül egymásba botlottak. Leültek egy kávéra, aztán egész éjjel sétáltak, beszélgettek, röhögtek és a végén hallgattak. Három nap múlva újra találkoztak, az már nem volt véletlen, és Péteriné – helyesebb talán így: Péteri néni – megnyugodhatott. Gyakran mondogatta ha összetalálkoztak a lépcsőházban vagy a folyosón, hogy nem helyes, ha egy férfi az ő korában egyedül van.
Tetszett neki Magda határozottsága, intelligenciája. Örült, hogy nem kell félteni a függetlenségét, a lány nem volt nyomulós, birtokolni vágyó típus, Eljártak vacsorázni, moziba vagy színházba, néha koncertre, és Magda elégedett volt, ha esténként hozzá bújhatott. Elmentek Jásdra, voltak Szilvásváradon, kimentek Prágába és Bécsbe. Az ő lelkének pedig igen jólesett, hogy megbámulják őket, büszkén lépkedett a lány mellett. Levitte Szabolcsba, akkor még élt az anyja nővére, aki összecsapta a kezét, amikor meglátta a kocsiból kiszálló Magdát:
– Hogy megnőtt a kislyányod, te!
Magda elfordult, a válla rángatózott a nevetéstől, ő pedig úgy érezte, vissza kellene ülni a kocsiba és elhajtani, nagyon gyorsan.
Aztán komolyra fordultak a dolgok, egyre több időt töltöttek együtt, Magda gyakrabban aludt nála, megesett, hogy egész héten tőle indult munkába. Ő viszont pontosan tudta, hogy ekkora korkülönbséget nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel. A lány előbb vagy utóbb férjet, gyereket szeretne, erre pedig ő már nem érezte alkalmasnak magát. Két tönkrement házasság, és az azokból született, lassan felnőtté érő gyerekek óvatosságra intették. Észérvekkel hozakodott elő, Magda viszont fütyült a józan észre, inkább az érzelmekkel operált, azt mondta, ha két évig tart, hát volt két jó évük. Éjszakákon át vitatkoztak, győzködték egymást, végül egy szilvásváradi hétvége után nem találkoztak egy ideig. Mindketten csendben szenvedtek. Aztán Magda megismerkedett valakivel, de tartották a kapcsolatot, néha, igaz csak ritkán, találkoztak is.

Berohant, amikor látta, hogy Magda bejelentkezett.

– öt óra mi?
– neked is jó estét
– bocs szia…
– szia te most duzzogsz?
– nem csezmeg, miér duzzognék? imádok itt ülni ebben a hőségben
– ne hara… nem tudtam előbb jönni most ment el, éjszakás
– OK, te se haragudj nem tudom, miért húztam fel magam
– mer szerecc 😛
– jóvanna… holnap vagy?
– csak délelőtt. nem baj?
– nem hát
– rossz kedved van? szólj ha hagyjalak
– dehogy. gondolkodom
– ebbeja melegbe?
– hülye 😀
– aki mongya 😛
min? úgyértem min gondolkocc?
– fussunk össze és igyunk sört
– hjaj
nem lehet te is tudod ha korábban végez és feljön?
– igaz
– bocs ez most hülyén jött ki
– semmi baj
– biztos?
nincs senki akivel…
– á, haggyuk
megyek futni, attól is izzadok 😀
– ne hara… nagyon nem jó így
– …
– tíz napig most nem leszek majd
holnapután lemegyünk anyuval Almádiba
nehogy dühös légy ha megjöttünk összefutunk OK?
– jóóó!!! 🙂 és nem vagyok dühös SŐT!!! 🙂

A villamoson irigykedve bámultak rá, elég szellősen öltözött. Sort és póló, zokni és futócipő. Egy vastagabb pamutpulóvert kötött a derekára, biztos ami biztos. Leszállt, lépcsőkön le, lépcsőkön fel. Merő izzadság volt a nyaka és az arca, amikor beért a szigetre. Lesétált a Dunához, nézte a vizet és a parton ülő párokat. – Fusson, akinek hat anyja van, és mind matróz a Jeges tengeren!

– Futni indult?
Erősen sminkelt nő állt az asztala túloldalán, kezében tálca. Bólintott, igen futni indult.
– Hozok egy hideg Gössert, gondolom az jó lesz. A kávéhoz késő van, a rövidhez meleg.
– Köszönöm, az jó lesz. Cigarettájuk van?
– Nem tartunk, de megoldom.
Két perc múlva előtte állt a jeges sör, a pohár és egy csomag Helikon, egy doboz gyufával. Megköszönte és eltöprengett rajta, miért van az, hogy pénzt hozott magával, cigarettát nem. Három sörrel később – már sötétedett –, rájött, hogy éhes. Itt akart enni a fák alatt, ahol mégis csak hűvösebb van, mint otthon.
– Tudna nekem valami vacsorát hozni? – kérdezte a felszolgálónőt.
– Megnézem – válaszolta az és eltűnt. Kis idő múlva tányéron két komoly szendvicset kapott, sonkával, sajttal, salátával, a tányér mellett műanyag flakonban majonéz. Elismerően füttyentett.
– Megfelel? – kérdezte a pincérnő.
– Hozzám jön feleségül?
A nő mély torokhangon felnevetett és otthagyta. Megette a szendvicseket, ivott még egy sört, aztán fizetett és lesétált a Duna mellé. Leült, és nézte a fényeket a pesti oldalon.
– Maradunk a Duna partján – dúdolta halkan és Magdára gondolt.
Jól érzi magát, csönd van és végre kicsit hűvösebb, jóllakott és kellemesen elzsongította a sör. Csak hát… Csak hát hiányzik, hogy a fene enné meg.
Végigfeküdt a partot burkoló köveken és a csillagokat bámulta. Mekkora egy barom. Ötvenhat évesen fekszik a folyóparton és bámulja a csillagokat. Mint egy szerelmes kamasz. A szerelmes igaz volt.
– Jól van?
Felült és hátrafelé meg kicsit maga fölé nézett. Két rendőr állt felette a futópályán.
– Jól, persze, köszönöm.
– Futni volt?
– Úgy indult, de söröztem helyette.
– Biztos rendben van?
Feltápászkodott, a két rendőr figyelte. Köszöni, jól van, semmi gond. A rendőrök megnyugodtak, ő pedig elindult hazafelé.
Újra lezuhanyozott és kiült az erkélyre. Fújta a füstöt, behunyta a szemét és hallgatta a csendet. Két hét szabadság. Jövő héten hétfőn hajnalban kocsiba ül és lemegy a fészkes Bakony kellős közepére, egy hétig Jásdon pihen. Szerette azt a kis zsákfalut, mélyen bent az erdő közepén. Szerette a hűvös, hajnali levegőt, szerette a bükkfákat, a hatalmas tölgyest, szerette a falu mellett futó patakot, a Gaját. És szereti Magdát.
Hirtelen felpattant. Mi lenne ha…? Mi lenne, ha holnapután leautózna Almádiba? Kis város az, nem lehet akkora gond megtalálni valakit. Visszadőlt a nyugszékbe, újra behunyta a szemét. Már álmodozott. Talán összejöhetnek megint. Talán együtt mehetnek Jásdra. Talán…
Igaz, hogy ő szakított, és az is igaz, hogy Magda nincs egyedül. De hitte, hogy minden rendbe hozható. És az emberek hinni akarnak, nem tudni! – ahogy azt már Arisztotelész is megmondta.