Nem szűnik a varázs

nem múlnak az álmok, szelíd
határsértők, szememből szemedre
áthajolnak napvilágnál inni
csillagok fényét, tüzet gyújtani
pázsitodon, majd kioltva meg-
rabolni rejtekeidet, nem fogyó
rejtelmeidet — körülölelnek
mindennapjaim: titkos ékszered
szorításuk, tűz-ujjuk nyoma, és
már nem szűnik a varázs soha,
szerelmem ébreszt, s bocsát rád álmot.

Itt áll előttem

éltető fénybe öltözötten, és
sugarát szelíden rámveti: íme
választott napom, holdam és minden
csillagom, partról a vágyott, álmodott
tenger, és “föld!” kiáltás az árboc-
kosárból, élet, mely puszta létével
hevít a szenvedélyig, és kitartanom
segít, élni én beléköltözöm —
magára gyújtott, és végigégem.

Már sosem fogunk

tudni nem tudni egymásról, már csak itt
a közelemben, ha legtávolabb
távol, ing alatt lángként rejtelek,
hevével bőröm perzseled, járjak
bár bárhol, fölékesítve napjaim
a megújuló vágytól, s mint kit varázs
ütött a rácsodálkozástól, úgy hasít
belém (hogy bátran legyek bátor): mi
már sosem fogunk se asztaltól, se ágytól.