http://www.alkoto-haz.hu/varakozo-allaspont/

Megtöpörödött önmagában. A magány tonnás súllyal nehezedett rá. Úgy érezte, zanzásított egyedülálló lett, mint egy remete, aki valahová elzárja magát a világiasságától. Dünnyögött és dülöngélt, szerette volna szétdöngetni a lekopaszodást okozó maga sem tudja, hogy mit. Hová lettek azok a szép, zöld, bátorító, életerős levelek?
Most, mint a téli hóesés, hull a sokszínű levéltetem, valamit tennie kell, mert maga alá temeti. Még jó, hogy állandóan hord magánál egyik kezében ásót, a másikban lapátot. Bár nem Toldi kicsinyített mása, de elég jól elbírja a súlyt. Most kénytelen derekára kötni az egyik szerszámot, mert seprű nélkül lapátol… Lám, van ami az ő képzeletét is felülmúlja.
Az egyik nagy feldobott lapát levél alatt, egy odakeményedett lábnyomot talál, mintha saját magának kereste volna a temetkezési helyet. Persze esze ágában sem volt, egy lábnyom, semmi túlzott intellektuális tevékenységbe nem szokott fogni. Hevert, mint az összes többi földbe nyomódott hasonmása.
Ez a vásott remete belül kölyök, kívül hosszú ruhájú, kis túlzással azt is vásottnak nevezhetnénk. A fogai, mert utoljára valamikor régen evett, jó savanyút almát, szintén elvástak. Így hármas vásulásban kezdett tettének folytatásába, mert bizony már jó hosszú ideje vacog, remeg, reszket. Hideg van, csókolom a kezeiket és üdvözlöm a nagymamát, nagypapát!
Az ilyen típus nem fél. Kizárja a levélbe fulladás lehetőségét, ám a dolgok kicsúsznak ellenőrzése alól és bármilyen szívós, igen tempós munkával dobálja jobbra, balra a lapátnyi levelet. Mire visszanyúl, mindig terem kétszer annyi. Úgy érzi már derékig avarban kajtat, optimizmusa diktálja, mert valójában nyakig, sőt még feljebb.
Mint mondottam előrelátó, most jön el a csereeszköz ideje. Derekáról leakasztja az ásót és rátapos, bár feszítés közben majdnem meggörbül az egyre keményebb talaj felszínén. Felületesen azt gondolhatnánk, kutat vagy vermet kapar, de az alagsorban – amennyiben a földfelszínt tekintjük földszintnek -, alagutat ás magának, mint a fogolytáborokból menekülő rab, csak sokkal mélyebbre.
A pálya – amennyiben egy föld alatti utat hosszában pályának lehet nevezni – elején, a felszín alatt látott egy közlekedési táblát, talán maga tette oda… Fura, ilyenről még nem hallott, a “happiendek találkozása tilos”. Ha a sok happiend számtalan irányból ugyanarra trappolna, boldogtalanul lennének kénytelenek tudomásul venni, hogy a többinek coki a neve, csak neki nem. De vajon melyiknek a sok közül? Ez még tisztázatlan körülmény, maradt a körülményes gondolatgabalyodás az underground világában.
Fényt lát, azt hitte, ott nem a világosság uralkodik, de mégis. Egy csomó – lyukas homokzsákhordozókról mintázott – egymástól függetlennek látszó szerzet, mégis valamiféle egységben üldögél. Külön-külön homlokpántjukon ott áll a “T Tavasz”. Mi lehet ez, tanulótavasz?
Megböki az egyiket, döngél neki valamit, az visszadöngél, mint egy méhkas. A többiek szájából egyszerre jön a válasz, tehát ezek egyek… Rájön, nem az igazi tél előtt. Még délelőtt sem találkozhat, csak a tartaléktavasszal, de az is jobb a semminél, mert szétfagy a föld. Hozzájuk bújik és még oly takarékra vett tartalék-melegükkel is átjárva egymást, egybegyúródott didergő bázisban várják ki az igazit, amelyik központi fűtéssel melegíti át a télhűtötte alvégeket.
Megnyugszik, s ebben a türelemmel bélelt védtelen végtelenségben várakozó álláspontra helyezi magát. Türelem nélkül, nem megy.