Midőn az ágyon elheverve hosszan
borongtam, lágy párnák közt kezdtem halni
épp, mert nem volt, kinek kedvem’ vakarni
olykor kínzó szerelmi kénye szottyan.

S habár az elme mélyén közben – vajmi
gyengén – derengett, hogy még mennyi sok van,
mi szép a Földön, dús tesztoszteronban
ázott e szervem – vágyta fészekaljnyi

jussát a gén. És ott, a lét határán
elbíbelődtem, úgy csak egymagamban
(pironkodjék, ki nyárspolgári ártány):

„Ó jöjj elém, fogadd méhedbe magvam,
és lengj, lebegj még, szép, feslett királylány”,
hogy mint az állat, bűn- és öntudatlan . . .