diadalittasan állnak a rózsák, nem győzhetsz rajtuk,
üzenetüktől lángba borul a kert, mintha a nap ragyogna.
árnyék vetül arcomra a korhadt diófáról, aminek délután
meg kell halnia. még nem sejti, miért csapong körötte egy
gyászruhás denevér. végül azt mondod, ez nem búcsú,
kellünk egymásnak, zigóta korunk óta egyedül vagyunk
mindketten. tél lesz hirtelen, nem hallatszik ki belőlem
a mélyhegedűsírás, csak nézem, ahogy nyomtalan nyomodban
megindul néhány elszánt vándorkő.

*

ez a kor – amit én már nem értek – kiürül, akár
nyár után a város, a kihalt utcákon egyedül járkál
a szél. időnként ablakom előtt felvillan egy cinke
sárga hasa és a napfelkelte először lilás, később
narancsos fénybe vonja a kertet. valamit sejtek arról,
hogyan élhetsz messze egy olyan helyen, ahol mindez
talán éppen ugyanígy megy végbe, csak neked fogalmad
sincs róla, ahogy arról sem, mennyire szerettelek,
amikor még természetes volt a madarak hűséges viselkedése.

*

minden megy tovább, mintha mi sem történt volna,
csak a kikötő lobogtat kendőket és sirályokat, s ettől
a hajó faránál fölhabzik a Tó, mintha forrna. a matrózok
és utazók arcán kigyullad egy különös fény, aminek
semmi köze az alacsony vízállásban rekedt csónakhoz,
vagy a víz pezsgéséhez.

*

zálogot kér tőlem a feledés. sokáig gondolkodom,
miről tudnék lemondani, végül neki adom fényképedet,
rajta egyre idegenebb csoda a mosoly. elsötétítem
sorsom, de az élet nem szünetelhet, örökös adás a lét.
meztelenkedő ágak közül tűnődő árnyékok leselkednek,
a remény várótermében állok, vereségeimet számolom,
se hossza, se vége. magam sem tudom, mire várok,
elment az utolsó hajó. szólnék, de ajkam csókod
viaszpecsétjével zárt boríték.