az utolsó ember teste
föld lesz vérkörei folyók
szemei csillagok homloka
a nap arca a fogyva is növekvő
hold gyomrában tengervíz
mossa az örök anyagot hullámzó
dombjaival felhőket és tavakat
szoptat önmagával lesz áldott
naponta szüli újjá magát ha nő
lesz az utolsó ember ágyékából
vulkánok és gejzírek törnek elő
ha férfi lesz önmagát termékenyíti
meg nap mint nap az utolsó
ember fallosza fárosz lesz
világítótorony ha majd utolsó
önmaga körüli utazásáról végső
önmagához tér meg az utolsó
ember az ujjait saját húsába
vájva veti ki a horgonyt
vitorlául a haját csavarja
fel az árbocra ott köt ki
ahonnan elindult a tükröknél
amikben már csak önmagát
látja többszörös nagyításban
amint saját romjain hever
egyik lába itt a másik ott a feje
a könyöke alatt mintha valaki
tréfából összekeverte volna
a tagjait az utolsó ember már
csak a saját életével  játszhat
mégsem lesz egyedül

2014. június 13.

Fotó: Kéz az Atacama sivatagban – Mario Irarrazabal szobra