Füvek szaladtak, fodros volt az ég –
a korai vers s a meg nem értett emlék –
most huzatja van. A Göncöl is fényesebb,
gyorsabban telnek a napok s érdesen,
s bár a félelem hatalmas! – leterít.
De gyerekkoromban tisztább volt  a hit,
s ha egyszer a végtelenbe távozom,
marad utánam néhány Jel, s néhány kéznyomom.
Testem a földet majd megtrágyázza,
s Tébolyom mégis értelmet terem,
talán ércesebbet, érzelmesebbet –
jóra hagyva szépet! Itt hagyom a világot,
és zápor folyik alá akkor talán,
s duzzaszt medret, nemzetet, patakot.