a sírkert ezer lánggal
hívogat
csalogat még egy szél tépázta torz ölelésre

s én ördögborda ágyra
mint szentélyre
kifektetem sután
pislákoló emlék-mécsem

kalapos hölgy prémbundája
gallérjánál didereg

és szitál az ég ezüst könnyeket

sült gesztenye illatra
aggatott
törpe emberek
s a viasz fények arcukra lebegnek

és viasz fények a szobrok tövében
a házak szögletében
és a víz tükrén amott mely lomhán csordogál

lennék én kanóc
gyantán érlelt lánggal utcáid bejárni
és elsiratni a lecserélt neveket

szorosabban is ölelhettél volna
hogy ágyazzam fészkem
kivethetetlen
nem lennék most ennyire
tehetetlen

leroskadok kopjafáid elé
és már csak képzelem
hogy a pincetorkán még ott a légely
szomjamat oltani