nem harcolunk
nem békülünk már
nem érintjük össze lábunkat
étkezés közben
nem nevetünk össze
nem játszunk felnőttet
huncut mosolyod képét
néha kivetítem
ilyenkor elmélyül a sötét
visszhangzik benne a volt
egyre süketebb leszek a világra
a magány életre kelt kés
önmagát feni
napról napra élesebb
és elmetszi az idekötő szálakat
visszaszámlál az idő
néha érzem ahogy fogy
vidámabbá válok
könnyed mozdulattal
intek búcsút az ébrenlétnek
remélve hogy nem lesz több reggel
és hazavezetsz