a szőlőt akácos falta föl
a dűlőút beton-kérget növesztett
mintha csomót kötöttek volna
a madarak csőrére csend lett
talán miattam ki visszahoztam
a tavat tanyákat szekereket
talán zavarában az Idő próbálta
betapasztani a réseket
melyeken beömlött az almáskert
az ól a nádirigó fészke s amint
a nyesőnyél-napóra delet mutat
anyám mosolyog apám lécet
keres hogy beszögezze a kutat
még nincs kapu a kerítésen
csupán akkora rés
hogy egy szekér beférjen
az udvaron tyúkok kacsák
nézik amint hosszú nyakú
dervisfejével bólogat a mák
a forró homokban hűsítő
szigetek a fűcsomók s én egyikről
a másikra ugorva át
óriásnak képzelem magam
tegnap visszahoztam a tavat
a dűlőutat az apró tanyákat
és érzem amit Noé érezhetett
mikor meglátta a galamb csőrében
az ágat
(Kelebia, 2015)
Barátom, visszavittél térben és időben engem is oda, ahol minden mag, rügy, madárröpt és szöcskepattanás remények beteljesülését ígérte.
Csodálatos és óriási tavak voltak Kelebián, de kiszáradtak…és nem maguktól, mi emberek űztük el a vizet—olajat kerestünk…—egy éve voltam ott és csónakázásaim helyszínén, fűvel benőtt horpadásokat láttam—a halak tehenekké változtak…egyenlőre, mert tehenet tartani kész ráfizetés–az Örzse nénék, Nagytaták mind elmentek—unokáikkal találkoztam csupán és láttam a kitaposott ösvényt—a felhők fölé vezetőt…