Csillagfény olvad, só a sebben. Magára
hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú
legény. Lakolni kész, megérdemelten.
______________________________________A bizonyosság ha nem enyém, ellenállni
______________________________________is értelmetlen; nézem csak kényszeredetten,
______________________________________amint sorsom megindul felém.
Trágár őrök kezére adva, hóhérolt
szárnyai helyén csonkokat cipel a szegény,
elbukott angyal, fejlehajtva.
______________________________________Címerként zászlaimra varrva imádkozik,
______________________________________hogy elnézzétek: hasonlítani remélek
______________________________________érvényesnek szánt önmagamra.
Gyönyörű! Forma és tartalom izgalmas, minden érzéstelenítés nélkül boncolod magad… A leütés visszhangzó!
“hasonlítani remélek
érvényesnek szánt önmagamra”
(csak az a va-ve-vá-vézás, amivel nem tudok kibékülni… kettő mindenképpen elkerülhető lenne… persze tudom, létezik ez a fajta igeidő, de Mestereim azt tanították velem, hogy nem igazán költői.)
Köszönöm soraidat, drága Mari!
Szíven ütött az első versszak.
Az elállíthatatlan vérzést sóval lehet csillapítani. Nemrég tudtam meg.
Kedves Anikó, köszönöm látogatásodat és jelzésedet. Örülök, hogy megérintett.
tértivevérvényes.
vajon átveszik-e…?
üdv, barátom.
Köszönöm soraidat, Barátom; átvették, több mint tíz évvel ezelőtt. 🙂
“hogy elnézzétek: hasonlítani remélek
érvényesnek szánt önmagamra.”
Gratula, Barátom!
Köszönlek, Barátom!