Gyere csókolj meg szaporán tubicám, ha megfőztél, most megegyél igazán.  Ez szólt éppen a rádióban, amikor a Kossuthról, ahol valami reklám üvöltött, áttekertem egy másik hullámhosszra, hogy szép, igényes zenét keressek a csigáknak. Eredetileg a Bartókra akartam átmenni, de a “megfőzős” operettszövegnek nem tudtam ellenállni. Együtt hallgattuk végig. Én és a csigák. Így lett a nagyobbik neve Tubicám. A kicsi még sokáig névtelen maradt. Így ragadt rá később az Anonymus név. Ő a félősebb.

Elég a doboz felé hajolnom, és máris abbahagyja a rágcsálást. Botszemeit visszarántja, s csak lassan tolja újra elő, hogy felváltva egyre magasabbra nyújtogassa. Kíváncsi vagy rám, Anonymus? Ma odáig jutottam, hogy hosszan belenéztem az egyik mákszemnyi fekete pontba, Anonymus gödörszemének kellős közepébe. A “gödörszem” vagy “csészeszem” a szakszerű, biológiai elnevezés. Utánanéztem a Wikipédián.

Tubicám a bátrabbik. Ő nem rántja vissza mind a két szemét. Az egyiket mindig elől hagyja. Csak a salátarágcsálást szünetelteti. Biztos, ami biztos. Kinek van kedve potenciális veszélyhelyzetben jóízűen tovább eszegetni? Először hallani sem akartam róluk. Olyan szép a mi szerelemünk, olyan szép, hogy el sem lehet hinni.  A rádióban Jó ebédhez szól a nóta, de ezt már nem hallgatjuk végig. Az én mindenre nyitott ízlésemnek is van határa, és a csigákat sem nevelhetem félre. Szó sem lehet róla, mondtam határozottan, amikor szóba kerültek. Értem én, hogy nem igényelnek komoly gondozást, hogy elég hetente fürdetni őket, és csak két hetente kell nekik apróra tört tojáshéjat adni, naponta meg elég egy-egy salátalevél, a földjüket sem kell gyakran cserélni, csak minden hónapban, és ha nem biztosítunk nekik folyamatosan 26 fokos meleget, befúrják magukat a föld alá, meg se moccannak, mintha nem is lennének. Nem! Akkor sem. Kiscicákon, kiskutyákon, hörcsögökön és egyéb csigánál nagyobb kisállatokon edzett ellenállásom
végül mégis megtört. Marci tizedik születésnapját ünnepeltük. Évek óta vágyott valami dédelgetni való élőlényre, kapóra jöttek a csigák. Úgy hallottuk, Marci is nagyon szeretne egyet, mondta a telefonba Marci osztálytársának apukája, mi kettőt is adnánk, vihetjük? Hát, jó. Ha tényleg olyan igénytelenek… De előre megmondom, Marci, én nem babusgatom őket helyetted, ha elpusztulnak se!

Most operettet hallgatunk. Én és a csigák. Minden reggel áthozom őket Marci szobájából, ide, a kandalló mellé. A dobozuk fedelét órákra leveszem. Hihetetlen, hogy ki tudnának mászni, bebarangolhatnák az egész lakást, és mégsem teszik. Gólya, gólya, hosszúláb,/ hol ér véget a világ?/ – Ha az a tó enni ád,/ egy tóból áll a világ? Szépen, fokozatosan fogom rászoktatni őket a minőségi zenére, előbb Bachra, Rachmaninovra, Mozartra, Beethovenre, aztán jöhet a jazz: Ella Fitzgerald, Dave Brubeck, Jack Dejohnette, Stan Getz, João Gilberto. Posztmodern jazzt is hallgathatunk együtt, hátha fogékonyak rá. A kedvenc progresszív rock-zenekaraim sem maradhatnak ki: Pink Floyd, King Crimson, Yes. Yeah! De csak lassan, nyugodtan. Minek ide-oda kapkodni? Ráérünk. Én és a csigák.

2015. január 29.