A bolt kicsi volt, mint egy szekrény. Vagy — legfeljebb két szekrény. Amit egymás mögé állítottak és a közbülső falát lebontották. (Folytatható volna az idők végezetéig. De itt: csak ennyi.) S hogy miért mentem be a boltba. Azért mentem be a boltba, mert az ajtó fölött egy majdnem kézi írással az állt: RÉPARATEUR. Épp csak beléptem és máris ott volt egy keskeny pult, e mögött fiatal férfi ült és mögötte (vagy őmögötte) hosszú, hegyes láng égett (valami csővégen). Tőlem egy lépésre pedig — a pult vonalában — egy sovány, fiatal nő (lány, asszony) állt —, hogy írjam le: nem volt egyetlen gömbölyű csontja sem. Lapos csontok voltak bedugdosva ide-oda a testébe és a hús, a bőr erre telepedett — lapos gömbölyűség, az volt a teste, de arca, homloka, a legkisebb ujja is, ahogy felmértem azzal az első és egyetlen pillantással. Az arca, karja színe pedig hangsúlyosan fakórózsa. Szóval nem volt itt semmi bágyatag — éppen csak: szokatlan. Kirí a fehér, de kirí az a bágyadt rózsafehér is a sötétből. Szeplők. Nem voltak szeplők. Valami mégis volt. Furcsa moarék — ahogy a mélyből (jó mélyről) a vér átsejlett a szöveten. A srác, az izé — a boltos — a reparátor — befejezte a munkáját és odanyújtotta az előttem álló (az előttem háttal álló) férfinak azt a fémkannát. Lecsiszolta? Megforrasztotta? Szépen fénylett. A nő pedig mintegy megdicsőülten állt a pult mellett. Ettől berzenkedni kezdett bennem mindenféle csúfondáros gondolat. De még vártam. A férfi (ügyfelünk) fizetett. Mire az a fiatal nő vidám és könnyű hangon énekelni kezdett. Kék szeme volt. Te — szentség! Micsoda kék szemek! Hogy az a kékség kiült a szeme partjára! “Vígan énekelj az Úrnak, te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek elé vigassággal. Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten, ő alkotott minket és nem magunk, az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.” Félrehúzódtam, hogy az ügyfelünknek utat adjak. De nem akart elmenni. Fogta a kannát (melle előtt fogta), szorosan a melléhez húzta és hallgatta az éneket. A fiú is hallgatta. Én is hallgattam. A nevetség is elmúlt. Láttam, hogy a kis hegyes láng mögött tényleg van még valami. Kicsi, hegyes láng, valamivel beljebb. És még — beljebb. Sok-sok, egyre kisebbedő láng, a terek végtelenjéig. “Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicsérettel; adjatok hálákat neki, áldjátok az ő nevét! Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” Az az előttem álló férfi kicsit szerencsétlenül állt ott a kannával a kezében. Mint akit hirtelen meglepett a Himnusz. Jó volt ez. Szépen, kristálytisztán szólt az ének. Jó volt ebben a meleg kis boltban az ajtófélfának támaszkodni. Jó volt ez, mondom. Nem volt a teremtés még dicsérve elég.