Már nem vagyok hajlandó a valóság arcába nézni.
Csak ezt a verset cipelem karomban,
ami bűzlik – döglött kutya.
Rácsapok és húsdarabok
ugranak ki ocsmány kacajából.
Akkor a tengerpartra megyek megmosakodni.
Ő nekem ugrik
és hétfői ruhámban ébredek.
Csendes hivatalnok,
aki a világot egy magányos és halott
ábécé betűivel festi be.
– Mindent le kell jegyezni, súgja
életem kopott mandzsettája.
Alkoss ott, ahová szemed a sírás előtt tekint
és ahol nyelved ujjong nevetés előtt.
Akkor hátamra veszem negyed évszázadomat
és íme, leírom:
“A kereskedelmi utak kereszteződésénél
meg lehet halni az utópiától vagy az önfeladástól.
Kegyetlen világ, mondanád,
ha bizonyos jóslatok nem csábítottak volna
a Ming korba, és hagytak volna a Tao korban.
A tavaszi munkák kezdetén,
gyermekek felduzzadt kezei egy társadalmi
mechanizmus ügyességével zöldpaprikát fojtogatnak
és az ég csupa füst.
Ezután megszokottá válik.
Az ostobaság szaga?
Képzeljék el
(A narrátor ekkor sápadtan remeg
memóriája vádló tekintete előtt)
száz bárány húsa
21 vasúti vagon kerekei alatt.
Hé, akkor hogyan mentenéd bőrödet
egy nyirkos tímárműhelyben,
magas fű alatt hahotázva!

A kereskedelmi utak kereszteződésénél,
az emlékezet elveszti lényegét, akár egy
hatalmas mészárszéken, ahol a szagok
szétterülnek és az ég csupa füst.

Le kell jegyezni mindent, mondja
életem kopott mandzsettája.
Ahol a világ keresztezi önmagát
Saját önképével,
a valóság arcába néztem.
Voltam a tengerparton mosakodni.
Szemem már azelőtt fekete, hogy sírnék.
S nyelvem sem a fűtől lett zöld.
Negyed évszázad érezte az ostobaság szagát.
És nagy későn, lábaimhoz esett egy társadalmi mechanizmus
ügyessége, és megsúgta:
– Le kell jegyezni mindent,
akkor is, ha megütsz
ebben a hatalmas mészárszékben,
ahol még úgy gondolod, megmenekülhetsz,
zöldpaprika darabok között,
ahol álmodtál és írtál,
mint az élet kopott mandzsettája,
ahol csillagos szoknyában kuncogtál,
mikor a szagok szétterülnek, és az ég csupa füst…

Pumaho (Román)

Refuz să mai privesc realitatea în faţă.
Port în braţe doar poemul acesta,
care miroase urât – câine mort.
Îl pocnesc şi bucăţi de carne
sar din râsul hidos.
Plec atunci la marginea mării să mă spăl.
El îmi sare în faţă
şi mă trezesc în hainele de luni.
funcţionar tăcut,
spoind lumea cu literele unui alfabet
singuratic şi mort.
– Trebuie notat totul, îmi şopteşte
manşeta mea roasă de viaţă.
Inventează, acolo unde ochii îţi cad înaintea plânsului
şi limba se desfată înainte de râs.
Îmi iau atunci sfertul de secol în spate
şi, iată, notez:
”La întretăierea drumurilor comerciale
se poate muri prin utopie sau uitare de sine.
O lume brutală, ai spune
dacă anumite previziuni nu te-ar mai fi dus cu vorba
din epoca min şi te-ar fi părăsit în epoca tao.
La intrarea în muncile de primăvară,
mâinile umflate ale copiilor sugrumă ardeiul gras
cu dexteritatea unui mecanism social
şi pe cer e numai fum.
Apoi devine o obişnuinţă.
Mirosul prostiei?
Imaginaţi-vă
(aici naratorul e alb şi tremură
în faţa memoriei sale clevetitoare)
carnea a o sută de oi
sub roţile a 21 de vagoane de tren.
Ehei, cum ţi-ai mai salva atunci pielea
într-o tăbăcărie umedă,
hohotind sub iarba înaltă!

La întretăierea drumurilor comerciale,
memoria scapă esenţialul, ca într-un fel
de uriaşă măcelărie, unde mirosurile
se destind şi pe cer e numai fum.

Trebuie notat totul, spunea
manşeta mea roasă de viaţă.
La întretăierea acestei lumi,
cu imaginea sa despre sine,
am privit realitatea în faţă.
Am fost la marginea mării să mă spăl.
Ochii mi s-au înnegrit înaintea plânsului.
Limba mi s-a înverzit înaintea ierbii.
Sfertul de secol a simţit mirosul prostiei
şi într-un târziu, dexteritatea unui mecanism social
mi-a căzut la picioare şi mi-a şoptit:
– Trebuie notat totul,
chiar dacă mă pocneşti,
în această uriaşă măcelărie,
unde mai crezi că te poţi salva.
printre hălci de ardei gras,
unde ai visat şi ai scris,
ca o manşetă roasă de viaţă,
unde ai chicotit cu fusta-nstelată,
când mirosurile se destind şi pe cer e numai fum…