„Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserű léptekért.”
(Pilinszky János)
E kései, keserű versekért tanultam írni!
Hitből és reményből kijózanultan
sprőd lett a szó, akár a smirgli,
s ezer selyemfonállal körbe hiába sző a földi lét,
az út göröngyös, nagyobbik felét bejártam.
És míg toporgok itt a mezsgyén, halálraváltan,
a maradókra gondolok, s az eljövendő századok gyermekeire.
Ha lesznek még, hiszen háborg a Föld,
s miként az anyja elkorcsult lelkű szerzetét,
végül sorsukra hagyja.
Mert lám, mivé lett az ember (vagy inkább: mivé nem)?
Falánk gyomraink sok száz ezredévnyi mélyen
korognak, és nincsen új koroknak új nemzedéke –
éhünk örök, s csak sündörög felénk az Isten olykor.
S ha lenne még utókor: kenyér, szalonna, bár elég,
a kőbaltát marokrafogva „önként, kéjjel öl”.
És míg a pór marakszik („az istenadta nép”),
az önjelölt Noék építik már a Bárkát.
Fölülről közben halá-
los permet hull alá,
valahol bombák és fejek …
Apró, fénylő jelek vagyunk csupán a Nagy Központi Gépben
(a tévénk – míg voltaképpen agyhalottá tesz – visszanéz),
s betéve tudják – midőn félig-ha-kész – e vers utolsó sorát.
“s betéve tudják”
Remélem, mégsem AZ lesz az utolsó…
Azt én is remélem, Tibor, de tulajdonképpen ez az egész nem rólam szól.