elszórja sóhajod a város mint postás
a téves címzésű képeslapot amin a táj
magasról tesz a tájképre csupán egy
sötét fotó velence báj nájt csikorogva
ébrednek a murvás utak vakmerő tárgyak
vetik rá árnyékukat a reggel a remény
útján halad zsebedben garas cincogású
szél fúj most tanulod hogy a gondok
maguktól is megoldódnak fényes éttermek
az egyszer élőkkel tömve s a parkolók
a folyton sírók méregdrága autóival
fogad csikorgatod a pofátlan kivagyiság
láttán és fuldokló fohászod fölröppen
uram add hogy még sokáig adhassam
szeretetemet vissza nem térítendő
kölcsönként válasz nem érkezik hogyan
is érkezne ha nem tudod kérésed hova
címezd ahogyan azt sem mi az úristen
vezetékneve
6 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Drága Mari!
A “csakazértis” jónak lenni ebben a világban már-már forradalmi gondolat.
Lacikám, azt a ‘csakazértis”-t már elírtam magam elől… így nem maradt hátra más, mint hogy körbejárom 😀 Ölellek
“vissza nem térítendő
kölcsönként”
Azzal kapod / kaptad vissza, hogy adni tudtad…
Köszönöm, Tibor…
“a reggel a remény
útján halad zsebedben garas cincogású
szél fúj most tanulod hogy a gondok
maguktól is megoldódnak”
És még mennyi mindent, különleges, igazi élményt adó verseidből is, Drága Mari.
Drága Valikám, köszönöm, hogy mindig, mindenütt figyelemmel kísérsz. ölellek, nagy szeretettel: Marid.