egyedül állsz a reggel repedt
ablakában. az égen némán lebeg
a ma léghajója. színpompás virágok
fölött keringnek legszebb emlékeid.
esik. az utcákon bőrigázott szerelem
kószál, menedéket keres, hogy szívébe
fogadja emlékezetes májusod. dél forró
öklelését érzed. tücsök komponál
dalt a csöndből. a folyón halk hullámok,
költemények. a mezőn még zöldek
a kalászok, de a műhelyekben
már dörögnek az aratógépek.
Hallom azt a dalt, drága Mari…
KÖszönöm, Tibor…
Egy húron pendültünk mára, és nem csak veled. Nem először érzem, hogy a verseink az AlkoTÓház-ban időről időre egy szálra fűződnek fel, mint a gyöngyszemek, akkor is, ha nem egymáshoz címezzük a verseket. Hasonló képsorok születnek, anélkül, hogy előtte összebeszélnénk.
Én ennek örülök, de nyilván van magyarázata… és itt nem arra gondolok, hogy egyterű az alkoTÓház, hanem sokkal inkább arra, hogy hasonló, vagy egy cipőben járunk. köszönöm szavaidat, Anikó.