Teliholdkor fölerősödik
a számkivetettség légköri nyomása.
Összepréselődik a hazatérés
reménye és egy hosszúra nyúlt árnyék
maradandó graffitit fest a házak falára.
Fondorlatosan a Teremtő magasztos arcát,
nehogy megfeledkezzünk
az elodázott kegyelem lehetőségéről.
Még reggelre sem halványul az ábra,
sőt, egyre erősebb, mintha
szólásra nyílna Isten néma szája.
A kert hallgat mint fészekből
kipottyant madárka. A fény
szájkosarat tesz a trombitavirágra
és rózsabimbók cimbalomverőivel
bujdosódalt játszik a fák mellkasán.
Apatikusan terül el a föld,
a nekem már úgyis mindegy
nyugalmával mutogatja
belvizek óriás tükreit
a lekötözött földrajzi irányoknak.
Északra és Délre ráfeszül Kelet és Nyugat:
eget verő korpusz. Elbírja a világ
összes nyomorultját, az aluszékony várost,
a zárkózott házakat, homlokukon a Fennenvaló
fényszóróval odafújt arcát,
több millió gyomor korgását,
amitől váratlan, víz alatti rengések
alakulnak ki az óceánok mélyén.
Elbírja ez a feszület a terített asztalok
és a biztos megélhetés bőkezű álmait,
amiket nem mernek elhagyni az emberek
a könnyűvérű ígéretekért cserébe.
Elbírja az alkotó zsenik nélkülözését,
a valóság érvelését, hogy majd meggazdagodnak
halálukból a szemfüles ereklyegyűjtők
és tehetős könyvkiadók.
Elbírja ez a gigantikus kereszt
a dögölj már meg nincs aki eltartson
jelmondatát, és a kilincsre akasztott
ételhordóban a híg levesnyi gondoskodást.
*
A vers megjelent a Kivágott nyelvű harangok című kötetemben 2013-ban. Megrendelhető: info@alkoto-haz.hu
“Északra és Délre ráfeszül Kelet és Nyugat:
eget verő korpusz.”
És elbírja…, elbír mindent.
Csak a Mindenség bírja egyre nehezebben.
Pedig egyre nő a hordozni/tartani való… köszönöm, Tibor.