egykori esélyekért mond misét a szél.
a kertben ciprusnapóra jelzi a madár-
koncert kezdetének idejét. közelítő
fagyok csipkézik az alvadt-vér színű
levelek szélét.

a Tó tükrére a holnap hullámai karcolják
az elmúlás hajózási útvonalát. földöntúli
városról álmodnak a felhők. a földhöz a
fákat hosszúra nyúlt árnyékuk rögzíti,
ahogy emlékművekhez a követ, kövek
csendjéhez a pátoszt.

de vajon akad egy olyan boldog-
boldogtalan, aki megérti a hullámok
hordaléka közé rekedt elcsigázott
kavicsok tiltakozását?

lesz olyan vállalkozó szellemű egyén,
aki vallomásunkat szófoszlányokból is
képes érthető beszédbe fűzni? egyáltalán
kell bárkinek szerelmünk elhanyagolt
obeliszkje?

és ki fogja kiegyenlíteni a nélkülünk
egyensúlyát vesztett napok számláját,
ha a szavakba úgy vegyül a vég, ahogy
ezüstpatak a Tóba zuhanó napkorong
folyékony aranyába?