1

Kegyelemkenyérért, parancsra
összegereblyézték az idő hullott leveleit
a közmunkások. Most olyan a liget,
akár egy díszleteitől megszabadított
szabadtéri színpad, amiben Jézus szobra
úgy áll mint mondat végén fölösleges felkiáltójel.
Csak én kavarom fel a ködbe süppedt utcán
a csöndet. Futnának utánam a falevelek,
de elnehezültek a dércsipkéktől.
A legszebbeket lefényképezem,
hogy maradjon valami ebből a percből.

2

Szobánk ez itt, vagy az ölelések temetője?
S mi van az ablakon túl? Egy néptelen utca,
vagy az elfutó évek? Az ablak is csak egy
sík felület, amin lecsorognak az órák.
Ismétlődések tükröződnek, amiket aztán
szépen benő a jégvirág.

Szobánk ez itt, ami bekeríti az éjszakát,
miközben alvó vérünkben mozdul egy
sejtnyi jóság. Talán egyszer valamelyik
ajtó egy szépemlékezetű délutánba nyílik,
amelyik túlélte mozdulatlanságunkat.

A tárgyak fölött másképpen telik az idő,
de hűségük megkérdőjelezhetetlen.
Ha kilépsz ebből a térből,
ne nézz vissza, mert meglátod ragaszkodásukat.
És nagyon fájna. Tudom.

3

A halálnál is hosszabb az a pillanat,
amikor rádöbbensz, évek óta
büszkeséged fedélzetére vonszolod
tévedéseidet. Langyos nyári záporokban
mosod kezeidet, s a virágok sziromtüzébe
szórod kifogásaidat. Minő dicső purgatórium!

Miből merít bátorságot a rózsák árnyéka,
hogy úgy lépjen ki egy fényképen megörökített
délutánból, mint arcodból a valóság tölténye
által elnémított mosoly?

Akkor is ugyanúgy fúj a szél, ha nem tudja
saját nevét, és ugyanolyan sósan zúg a tenger,
ha ízét sosem kóstolta meg.

4

Ha aludni mész, neked adom
az álmaimat, tedd az arcod elé,
hogy az éjszaka ne tudja tovább
mélyíteni szemedben az óceánokat.
És ha megfeledkezik rólad a világ,
felajánlom nevem: maradandó
sérülés az idő íriszében.

Haragvó Arkangyal,
legvégső védelmem falát törd át,
lépj elő veszélyes szavaid fegyverzetében!
Ne bánd, hogy leomlik utánad a fal,
ne törődj a romok alatt maradtakkal.
Csak ne ülj így, válladon az éjszaka
tehetetlen hollójával, és hallgatásod
tátongó szakadékával
ne vigyél a félelembe engem.