a robot csak nyomort terem
munka és bér között tengeti
napjait Orlado szelíd illúzióra
vár amiben nesztelen közelít
az öregség

szép álom vagyok szemhéja alatt
arcunknál virraszt az éjszaka
reggelre kékre festem
a gyöngédség emlékoszlopát

*

olvadáskor hattyúdalt énekel a Tó
partján fiatal hullámok halálra zúzzák
magukat hangok disszonanciájától
megrészegül Orlando szikrát csihol
a hamuból védelemként szőnyegét rádobja
az áldozathozókra és tüzes leheletével
megtisztítja a kort

*

bevonja üres hálóját az este
egyetlen álom sem akadt bele
szíved harangjátékára fekete
párnájára hanyatlik az éj
a csönd a sötétség halastavába
merül bőséges esővel köszönt
a tél elhamarkodottan virágot bont
az ibolya püspöklila tarkójára
rákos sejtként tapad egy zöld levél

*

Orlando száján elnémult rózsák
sóhajával aranyló csónak siklik
a Tó vízén felbukkan a gesztenyefák
alatt él úgy tűnik él pedig vadul verdes
szárnyával a lelke a magányos
Isten felé

*

a Tó higany-szürke vize felett
árva madár rikoltása lebeg
rideg ércbe süllyed az erdő
kövek sziklacsendjére
fekete eső pereg

*

csillagtalan éj hallgat a kakukk
panasza mintha Orlando közeledne
a sötétség barlangjából lépte
csilingol a murvás úton álmukban
halkan sírnak a füvek gyászoló sas
szárnya alá rejti a bánatot
sápadt hullámok ütődnek
az éjszaka betonpartjához

*

szíved kiragyog a túlvilág hűvöséből
lila sáljával takarja arcod a hajnal
villám villan türelmes csöndet lehel
a barackfa koronáját az összetartozás
mágnes tere lengi körül az udvaron
fehér hangok keringenek a meg nem
született szavak sóhaja az eget ostromolja
megkövült homlokod

*

téged énekel szakadékában az éji vihar
a város tornyai szürke torzképek
szerelmét siratja az erdő arany szekerén
robog előtte a nap kristálynyugalomban
üldögél egy kő alatta évek rídogálnak
utánad