Kimeríthetetlenül mély az emlékezet kútja az alján azzal
a rengeteg mindennel, amit a végtelen idő féktelen
jókedvében, hogy Múlathat, belehajigált: letört
babalábat, döglött kismacskát, rég eltemetett
ősök ma is eleven gondját. Nyúlnék utána,
de a felszín nem enged. Hiába keresek
rongyot, alkoholt: hol barázdás,
hol szilánkos a kép.
Nem tisztul.
2 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Igen, múlathat…
Merengető a versed, Anikó! köszönöm, hogy hűséggel hozod alkotásaidat…