A szerelem életrajza nem tartalmazza
a kísértések és a sóvárgások erejét, ha
váratlanul lecsap rád annak az illata,
aki még ott kóvályog benned, betegen
a várakozástól, mert nem mész utána.
Ez a dal neki szól, és mindenki másnak,
akit magára hagytak. Elmúlik ez is.
Ahogy minden. Az emlékek elitcsapatai
belefáradnak a tisztelgésbe. Ahogyan
csigában a tenger, zúg füledben
a kétségbeesés. Hogy egyedül maradsz.
Nem értelek. Végre egy biztos dolog
az életedben. Hajnalra úgyis minden
örökké százszor eldúdolt sanzonná válik,
és csak két üres pohár, meg egy feldőlt
Tequilás üveg tanúskodik az asztalon.
(Megjelent: Aláírom a Szabadságteret c. kötetemben, 2012-ben
az alkoTóház gondozásában, a könyv megrendelhető: info@alkoto-haz.hu)
előadja: Faragó Nóra
zene: Michel Legrand-Les Parapluies de Cherbourg (1964)
“Az emlékek elitcsapatai
belefáradnak a tisztelgésbe.”
Köszönöm hogy versemből rád találhatott ez a gondolat.
Éppen azt emeltem volna, mint Anikó, drága Mari.
Hozzáteszem: ám tisztelgésüknek dokumentált eredménye itt (is) olvasható.
Kedves vagy, Tibor… köszönöm.
Szép vers. “Hajnalra úgyis minden örökké százszor eldúdolt sanzonná válik,…”
Ez így van, sajnos.
Köszönöm, hogy rád találhatott ez a gondolatom.