Az ágyban fekszem, már elmúlt éjfél. Megint nem tudok aludni, pedig reggel korán kell kelnem. A testem fáradt és már nagyon pihenne, de az elmém ismét szárnyal. Miért mindig ilyenkor jön rá? A munkahelyen olyan lassan repül az idő. Ott holtidőben csak tompán bámulok magam elé. Nemhogy ott cikáznának fáradhatatlanul a gondolataim. Á nem. Itt az ágyban kattogok, amikor aludni kéne. Remek!

Mondjuk azt meg kell hagyni, nagyon hangulatos most. Meleg, későtavaszi éjszaka, az ablak nyitva, szúnyog még nincs, viszont a kertben álló fiatal hársfa kellemes virágillata töményen tódul be a szobába. Pár száz méterre egy uszály éppen horgonyát engedi le a Duna mély iszapjába. A házak falai tisztán visszhangozzák idáig a nehéz vaslánc csörömpölését. Ahogy a vékony fehér takaró gyűrődéseit megvilágítja az ablakon besütő telihold kékes fénye, pont úgy fest, mintha hóval borított hegycsúcsok emelkednének ki a dimbes-dombos felszínből. Ahogy nézem, szinte várom, hogy az egyik gyűrődés árnyékából előrohanjon egy miniatűr farkas falka és az egyik csúcsról izgatottan üvöltsenek a plafon felé.

Milyen jó lenne, ha átlátszó lenne a plafon. Ha az ágyból láthatnám az eget. Kiskoromban féltem, ha az éjszakai égboltra néztem. A végtelenséget juttatta eszembe. Nyomasztó érzés fogott el, ha arra gondoltam, hogy a világ és az idő végtelen. Sosincs vége. Ha a föld megszűnik létezni, az őt körülvevő világűr attól még ott van, és ha mindennek vége lesz, akkor is ott marad a semmi. De az örök. Az sosem szűnik meg. A semmi is valami, és az mindig ott lesz. Még most is végig fut a hátamon a hideg, ha erre gondolok. Az csillagokkal teli, tiszta égbolt félelmetes, de egyben magával ragadó. Egy időben szerettem azt képzelni, hogyha valaki meghal, egy új csillag képében él tovább az égen. Minél boldogabb életet élt és minél több örömet okozott másoknak, annál nagyobb és fényesebb csillag lesz belőle.

Minél boldogabb életet élt. Boldogság. Hm!? Az örök kérdés. Mi a franc az a boldogság? Boldogan élt még meg nem halt? Na, ilyen tuti nincs. Ez egy változó, képlékeny állapot. Olyan nem létezik, hogy valaki folyamatosan boldog. Szerintem tisztább úgy kifejezni, hogy „jól érzem magam”. Az sokkal kézzelfoghatóbb dolog. Ha éppen jól érzem magam, akkor épp boldog vagyok. Amikor nem érzem jól magam, akkor pedig nem vagyok boldog. Ennyi.

Ha jól érzem magam, annak oka és eredete pedig ezerféle lehet. Egészen apró dolgoktól is lehetünk boldogok. Például lent ülök a Duna parton, lábam a vízbe lóg, kezemben egy hideg sör, körülöttem pedig repkednek a fecskék. Ez egy boldog pillanat. És ebben a pillanatban nem számít, mennyi pénzem van, milyen autó áll a garázsban, vagy hány gyerek vár otthon. Abban a pillanatban a boldogsághoz csak egy sör kell, szép idő és egy nyugodt környezet, amiben jól érzem magam. Lehetséges, hogy amint hazaértem ez az érzés változni fog, de ott és akkor jól érzem magam. Az pedig, hogy valakinek boldog volt-e az élete, az arányokon múlik. Ha élete során több volt az olyan megélt pillanat, amikor jól érezte magát, akkor boldog élete volt. Ha nem, akkor nem. Szerintem ez ilyen egyszerű. Mennyire, és melyik irányba billen a mérleg?! Csak ez számít! Mi az élet értelme? Szerintem az, hogy megtapasztalhassuk, milyen, amikor jól érezzük magunkat. Néha csak egy pillanat. A lényeg hogy a végére sok legyen belőle. Gyűjteni kell ezeket a pillanatokat.

Na, és ez? Ez most egy boldog pillanat? Hogy érzem magam, miközben ezen gondolkodom? Reccsen az ágy, a barátnőm felém fordul és félálomban, gyönyörű tekintetével kérdőn néz rám.

– Te meg mit csinálsz?

– Csak egy kérdésre keresem a választ.

Édes kis száját huncut mosolyra húzva ezt feleli:

– Hát, én sem tudom.. még elképzelni sem az okát.. de valamiért mégis nagyon szeretlek édesem! Van még valami?

– Nincs, most már mindent tudok! – válaszolom nevetve, miközben csókot nyomok az arcára.

Egymás kezét fogva alszunk el.
;