Vízkereszt múltán ma lebontottam a fát.
​Furcsa, öreges, szomorkás szüret,
​Amely után most a szobát
Belengi valami kelletlen hiány:
A kopaszodó ágak gyantás emlékillata,
Valami sajgó, bánatos nosztalgia.
A szomszédban a láncfűrész sikít,
Épp kuglizzák a szálfa rönköket.
A ház előtt az utcán picsog egy kisgyerek.
A mozdulattal, amit megszokott
Az anyja néhány ideges taslit kioszt:
Véget értek az ünnepek.
De bennem itt zsongnak a Shakespeare-sorok:
Az 52. szonett.
Kinn mínuszok.
Szürkeség. Nyirok.
És tobzódnak a vírusok.
Borús az ég. Kemény a tél. Bizony kemény.
Alig pislákol a remény,
Hogy a szürke napok sorában
Csillognak majd drágakövek,
Az ünnepek,
Hogy meglátják majd ők is a csodát,
Az ükunokák,
Lesz béke,
Megértés és elég szeretet,
Elviszik hozzájuk is a betlehemet,
Felállítják nekik is a fát
Majd az unokáim,
A nagyapák.