Ne sajnáljátok a magyar költőket
ha látjátok hogy a keserűség ránca
gyökeret ereszt szájuk sarkában
mert hitük pallosával képesek leütni
a képmutató csillagok fejét
Csak ne sajnáljátok
hogy nem telik nekik
eszterházy-kockás gyapjúkabátra
nem akarják hogy a szívük fölötti zsebben
csak forgalomból kivont fémpénzek
koccanjanak össze
mert egy fillér nélkül térnek haza
hivatalos meghívásaikról
amitől párjaik fényképéről
leolvad az esküvői mosoly
Ne sajnáljátok azért sem őket
mert többször kényszerülnek házasodni
Kevés ember viseli el
a mának élés gyönyörű terhét
aminek ágáról mindig
félérett gyümölcsöket pofoz földre a szél
Boldogok ők mert lelki gazdagok
Kincseiket nem kell bevallaniuk a vámhatóságoknak
ha álmukban külföldi felolvasó estre mennek
Csak hozzák hogy szétosszák
a halasi csipke sorokba rejtett melankolikus dalokat
a hazátlan árvaságról
a megnyúzott szabadságról
az embertelenségről
a politikai hovatartozás alapjáni megítélésről
és emberi beszédüket tükörként tartják elétek
hogy felismerjétek magatokat
Mindegyre hordozzák a lámpást
és szétosztják szívüket
Ne sajnáljátok a magyar költőket
ha otthonuk keresgélése közben
többször költöznek
mert egész életükben hazavágynak
és nem kérnek semmit
csak azt hogy vegyétek észre
az előttetek bókoló virágba borult fákat
de figyelmezzetek az igazságos füvek
vihar előtti csendjére
Nem tesznek szemrehányást semmiért
Tudják
hogy lángelméjüket azért nem dicsérik
nehogy elkényelmesedjenek
az ösztöndíjak megbízható posványában
És látják veszélytelen társaikat
amint kezükben kicsorbult tollakkal
tolakszanak a szentséges papírnál
hogy idő előtt készenlétbe helyezzék
a tömjénező nekrológokat
amiben felsorolják mennyit segítettek
és az eltávozottal mekkora veszteség érte
a magyar irodalmat
“Boldogok ők mert lelki gazdagok” — IGEN!
Köszönöm, Költőtárs, hogy kitapintottad versem ütőerét.