védtelen virágok kezét fogom a kertben
holt tanyák ablakszemhéját lezárom
s út-tudó szavakkal indulok
csöndből kimentett Héthatáron
óriás templom most a táj
a kerítéslécek gyóntatószékrácsok
csak az igazat
fiam
hallom a fákat
kérgük alatt
csatangoló Apámat
hallom az Időt
mi lesz
ha egyszer
nem tudom már
mi ágbogas
mi egyszerű
s árnyékom helyét
mintázza a fű
és egy félbemaradt
mozdulat alatt
nem növekszik
tetté az akarat
csak az igazat
fiam
csak azt lehet
nem szégyellni öklöt könnyeket
a sikolyt sem visszanyelni
s szikrákat üvöltve gyújtogatva
lenni
de öntözni minden gyökeret
hallom a fákat
hallom kérgük alatt
csatangoló Apámat
csak az igazat
fiam
HALLOM az IDŐT
Minden VERSedben ott a TARTÁS, István. A Nagy Lászlóé, Pilinszkyé, a József Attiláé — és hosszan sorolhatnám — és: a TIED.
Tibor, köszönöm ezeket az igencsak megtisztelő szavakat!
Meghatódtam, Istvándorom… Elvittem a fészre… Ölellek: KedvesMarid
KedvesMarim!—Köszönöm a fészt, meg MINDENT!!!
Nagyszerű vers, nagyszerű élmények az olvasónak Kedves István. Gratulálok, s köszönet érte. (Slaci)