évszakok hullnak az idő medrébe
vérnyomás-ingadozásos hétköznapok
gombostűi a pontos térképen a nap
izzó függőónja vízeret jelez a délutánok
betonalapzatában mint levelek fonákján
meztelen csiga fény tapad az ablakokra
elérhetetlen messzeségbe hátráló hegyek
meséjét várja a város

lombok között mozdul a végzet
a Tóparton egymás hangját keresik a kövek
hullámok tökéletesítik formájukat minden
visszhang összeér gépiesen ürül a kor zaja
kezdődik egy újabb tévedés közömbös légtér
kupolája alatt elképesztő esőkbe fulladt virágok
hazatérő madárcsapat üdvrivalgásában
a búcsúzás hangneme

ki illeszti a teljesség álmát a csillagképekbe
ki vállal részt a balsorsból ki szövi erőtlen
szavakba a reményt ki beszél érthető nyelven
a végtelen pillanat dicsőségéről és a megmaradás
törvényéről ki viseli el a boldogság ismerete
nélkül a magányt ki írja meg a félbemaradt
kéziratot ami fölött lidércként lebegnek
az emlékezés porszemei