Gondokat feledni, napi nyűgöket,
Hogy kiszellőztessem a fejemet,
Ha kell én fel a Rózsadombra járok.
Ott minden utcasarkot ismerek.

Körülvesznek a halk, otthonos neszek,
Lent mormog, zsong a város monoton.
Az égből úgy hull le a szürkeségben,
Az este, mint a szállongó korom.

Csak ballagok, és néha meg-megállok,
Hol lámpa gyúl, s zizzenő fénnyel ég,
Haláltáncot jár, zümmög a bogárhad,
Koppan a kába, bolyhos lepkenép.

A vén Bolyai-utcai platánok
Kérge őrzi szerelmeim jelét,
Kis emlék-titkaim a kósza szellők,
Lombok között susogják szerte szét.

Eszembe jutnak mind a régi lányok,
Akikkel erre andalogtam én,
Itt loptam nekik kertekben virágot,
Bolondos ifjúságom idején.

Az utca végén a kerekkapus ház,
Ahol- rég volt- a barátom lakott.
Ott lelkes, lázadó kamaszként együtt
Terveztünk jövőt, álmodtunk nagyot.

Csak baktatok. A kerítésléceken
Egyhangú ritmust kerepel a bot.
Itt-ott fel-felvakkant egy házőrző eb,
Nem tűrheti, hogy ilyen zajt csapok.

Bronz félhold dereng a türbesír felett.
Égi másától halvány fényt lopott.
A lépcsősoron lépkedek hazáig,
S átugrok minden ötödik fokot.

Már szebbnek, jobbnak látom a világot,
Ledobta harci páncélját szívem.
Köröttem kertek, virágok, platánok,
Fejem felett hallgat a végtelen.