( bővített ciklus)

Altamira

nem ügyelve
semmilyen szabályra
lebben a kéz
s egyetlen lendülettel
megfesti a gerincet

lüktetni kezd a kő

márt alakul a szarv
a szügy a láb
féleleme  zabolázza
a rettegett bölénybikát

hátralép
nézi az állatot
melyet úgy ejtett el
hogy emlékeiből
összerakott

itt-ott javít kicsit
lekapar
elsimít

a fáklya csonkig égett

indul
de visszalép
s festékes tenyerét
egy lapos kőre nyomja

 

Van Gogh

Maradék színek tócsáit fölitatom,
tubusok palántáit tövestül kitépem!
Ne üvöltsön velem többé, ember sem állat!
Átrendezem a legbelső szobákat!
A spaletták fokozatosan csukódnak a tájra.
Már hiába döntöm föl a Napot,
ÜRES!
Elpárolgott a sárga,
az aranyból is csupán a súly maradt.
Minden festmény egy eltávolított daganat volt!
Húztam az időt, de csak ez maradt:
varjak és búzaföld.

 

Tristan Tzara

az égen táltos íve szárnyal
prizmás szőrén megtörik a fény
s cicáz a vén csövessel
ki télen is kabátlan
jár a durva murva fölcsillámló
dörzspapír-jegén

s a táj mint nyálzó agg
átroppan magába
fölfújt koromra kötve
kéményseprő lelke száll
tetők pikkelyén cikk-cakkban
madárka szánkázik
amíg alvóhelyet talál

borostás kováról
aranyló szikra pattan
majd habókos tüzet fakaszt
a csönd margóján túl
még zaj van
a túszul ejtett Hold sikolt
mikor a szél letépi róla
a fellegragtapaszt

 

Guillaume Apollinaire

szögön sötét keménykalap
Párizs fölött gubbaszt az éj
a Szajnán fölfelé halad
egy elfelejtett költemény

égi tekegolyó a Hold
gurul s ledönt egy felleget
nyerésre áll az éj de mondd
ó Lou ki mondja el neked

a sakkozó utas kiszáll
ki tudja honnan és hova
s Euriposz száz tengerár
(villan a Végzet fogsora)

a fej körül a gyolcs fehér
nem lesz a régi semmi sem
két szemre-szorított tenyér
csöpp rése most a végtelen

s ta-tam-ta-tam a csöppnyi ló
forog-pörög ütemre lép
a nyerge tintafolt s fakó
betűkből rakták szőrzetét

 

Csontváry Kosztka Tivadar

Vásznat szövetni óriásit
és a végtelenre fölszögezve,
mi legbelül világít,
úgy festve rá akárha lenne.

Elporló tárgyak múmiáit
fénnyel itatva át s teremtve
múltat, melyet a Vágy irányít
és csúsztat át egy más jelenbe,

ahol álomból faragva minden
lónak és lovasnak a teste.
Ám a Cédrus tőrt szorítva billeg,
s törött angyalszárny feszül
a szálkás vakkeretre.

 

Vajda Lajos

(Szentedrei házak feszülettel)

négy befalazott ablak
várja a muskátlit és a fényt
Krisztus
(egyetlen sikeres Ikaroszként)
fölemeli a várost

suhogáscunami

a falak mégis épek maradnak
csupán egy padlásajtó indul el
létrát keresni benned

Fernando Pessoa

van lakásom
lépcsőházam
kapum utcám
városom
de fényben is úgy
mozgok akár
a föld alatt

WANTED

üvöltik amerre járok
szobákra szögezett
házfalak

mondják
szemüveges kopott
mindig-kalapban-alak
pedig a nyugalom alatt
célokat gyalul a dac

bennem távoli óceánok
sós-szagú csokra
és minden kikötő mögött
versek nyüzsögnek
akár a halpiac

minden mólón
ugyanaz a kendő vagyok
mely nekem integet
tolvajként megfutok
vagy kincsekkel
megrakodva érkezem

nem tudja
senki sem

 

 

József Attila
(Szárszó)

Hullámok. Labdák. Lángos. Prospektusok.
Strand. Kislány pancsol ( a rádióban is).
Bennem: apró  jázmintenyértaktusok.
A part: murvacsontpor csigolyakavics.

Vitorlás. Sirály. Fehérek mint a hó.
Apa nézd, most fordult be, jön a fagyis!
Csak hűvös gombócok. Vers nem kapható.
Az állomás felől nóta száll. Hamis.

Óriásplakátok. Kis bódé előtt
gatyában őspatkánysor. Sült hal. Vevők.
Nyelvzavar. Bábel a múlt. Ez schengeni.

Tömött az utca, de alig van gyerek-
zsivaj, helyette Fordok s Mercédeszek.
Suhanni készen. Nincs lélek lengeni.

 

Radnóti Miklós

Szurony árnyak
felkiáltójelei a papíron,
Žagubicára fekete hó hull.
Madarak költöznek a testbe
és onnan énekelnek.
Sort sor alá. Jajképeslapot,
ütőérhexametereket.
Tántorgó sortörések.
Egy dörrenéstől megriadt őz nézi,
amint fölszáll a rőt sövény.

 

Salvador Dalí

sürögni kezdenek a pékek
az utolsó cipó farfekvéses
és elakad a kemence mélyben
kövek suhogását hallom
szeretnék visszadobni kenyérrel
falkák vonítását hallom
szeretnék idomár lenni
szeretnék vásznat szőni
mesékből de a mesék
hátukra fordított teknősök
tehetetlenek

légylábú elefánt ormányán
szánkózik a hajnal
Gala is kitakarta magát
megyek

 

Kondor Béla

szilánkos indulat ropog
zajló szavakon pontonok

faágon ördögarc-levél
fonákján vésett költemény

kidőlt a fény már nem vakít
villás fogóban álmaid

Ikarosz-álma-szerkezet
gumimotorral zümmöget

nem lesz már többé szárnyalás
betonként megköt a kalács

röhög a tenger nincs esély
az angyal szárnya vízbe ér

sikoly-derékszög-célkereszt
egy percig még fontos lehetsz

s hiheted nem lesz több mi fáj
de zümmög a Darázskirály

 

Pilinszky János

Itt hagyott cigarettafüsttől
vijjognak égi tűzriasztók.
Esik.
Gondolatnál gyorsabban
növekszik most a gyom.
Egy távoli küszöbre tájolt
vándorlás igyekszik
otthonra lelni bennem,
de mindenütt tócsák
és kerítések.

*
Az Első és az Utolsó nap közé feszített zsineg-sors,
kellék az idő vándorcirkuszában.
Arany és ezüst keréken rajtam egyensúlyozik
a nappal és az éjszaka, mégsem én tartom az Eget.

*
Falu végén kőkereszt
mögé gyilkos lapul. Kiles,
szeme, mint farkasé,
ha rálelnek harapni fog.
Mehetnék kerülőúton,
az asztal szék megvár,
mégis itt jövök, erre,
hogy szemébe nézzek.

 

Weöres Sándor

jobb kézében
a nappal
bal kézében
az éj
egyensúlyoz
a Mindenség
kötelén

csöndből
karikát
hajlít
ködből
políroz
fénylőt
épít
föld alá
búvót
fellegekig
érőt

tavaszba
rügyet
csepegtet
galagonyát
az őszbe
égboltból
kaput
kalapál
melynek
zárja a fény
kulcsa
madár

sercen
a tolla
Térre
s Időre
csapot
így szerel Ő

mesteri munka
csettint majd
visszabúvik
a pentameterbe
Tóth Gyula
bádogos és
vízvezeték-
szerelő