Felemeli szárnyas lábát az idő,
tollai, mint a szétnyílt legyezők,
belekapaszkodnak a levegőbe;
fuss, kiáltja, fuss, hagyd le a szelet,
érd utol a napot, told át magad
a pillanat szülőnyílásán, mint hajnal
a fényt a sötétség hasadékain,
a talpadról a tenyeredre gördülve
keresd az utat, légy cigánykerék,
ragadd meg a percet, majd engedd
el, mint a száraz fűcsomót, kövesd
a lábnyomomat, ha félsz, csak egyre
vigyázz: önmagadból ki sose lépj.

Kairos, a szárnyas isten – Lysippos domborműve