május gyengéd simogatása hozza közelebb
a várost magasabbnak tűnnek templomtornyai
háztetői fölött a meghittség párája lebeg amin
hajnalban meglepődik az ég jól tudja a város
hogy lármái elenyésznek mint a nomád
rigmusokat csattogó gyorsvonaté és hiába tárja
ablakszemeit a tájra nem ejtheti rabul a napot
tudomást szerez arról is a város mikor szökik
meg arcod a tükör kelepcéjéből hogy meg-
világítson egy merész tervet az álombeli
fénycsíkon imbolygó ingázók elgyötört
lelkében és megérti miért készteti leszállásra
tekinteted tisztasága a költözőmadarakat
számon tartja a város a benned dús ígéretű
vetésként kihajtó reményt látja amikor
összesimulsz a szerelmeddel arcotok tisztása
felett szabad sasok repülnek és nem törődnek
a zárt kertek verebeinek zajos társaséletével
“hogy meg-
világítson egy merész tervet az álombeli
fénycsíkon imbolygó ingázók elgyötört
lelkében”
Szívemhez szóltál (most is), drága Mari…
Köszönöm, hogy tehettem, Tibor.
” … és nem törődnek
a zárt kertek verebeinek zajos társaséletével” Isteni ez a leütés, kedves Mária!
Kedves Vincze, valahogy muszáj elkülönülni/elzárkózni a verebek zajos társaséletétől 🙂 köszönöm fellelkesült szavaidat.
” amikor
összesimulsz a szerelmeddel arcotok tisztása
felett szabad sasok repülnek és nem törődnek
a zárt kertek verebeinek zajos társaséletével”
Igen, ilyen a szerelem, ha egy KÖLTŐ fogalmazza meg!
Ilyennek gondolom, Istvándorom, de majd szólok, ha észlelem (is)… egyelőre a tévedések zátonyán vesztegel. Ölellek, kitüntetés számomra a nagybetűs szavad. KedvesMarid
… és akkor jött az a fránya sas, aki nem, hogy köszönt volna, hanem még csak nem is törődött velem. Te pedig Marikám még bensőséges hangulatú versed végére képes vagy odabiggyeszteni eme sast. De nem ám amolyan kritikai tanulságként, hogyan ne viselkedjünk!
Pátosszal, már-már kedvet csinálsz a szabad repüléshez, a szabadsághoz. Lehet meggyőztél?