Az étterem teraszán ültem jóllakottan,
a szökőkút épp nem szökellt,
s az éhezőkre nem gondoltam akkor ottan,
boldog és szabad.
A tér túlfeléről lágy, méla bluest
kántált a szél, s a tányéron
maradt, falatnyi húst
egy hajléktalan, s néhány darázs.
És míg a söröm kortyolván elmerengtem,
a pincér elhessentette mind,
Gyulán, a címsorban nevezett étteremben,
kétezertizenöt nyarán.
Életszagú.
(Érdekes az első két szakasz utolsó, “csonka” sorait a harmadik szakasz utolsó sorával kiegészítve adódó “mondat” /is/.)
“Életszagú”, merthogy az első négy sort a pincértől kölcsön kért tollal egy blokkra írtam, ott helyben.
Igazad van: furcsák a csonka sorok, de szükségtelennek éreztem teljessé tenni.
Köszönöm, hogy olvastál, Tibor.
kiváló hangulatvers, én is azt vallom, hogy nem kell mindent az olvasó ‘szájába rágni”… hadd forgassa meg elméje fogaskerekeit 🙂
Drága Mária!
Valóban “hangulatvers”, egy kicsit nosztalgikus, ezzel együtt talán “sikerült” némi keserű társadalomkritikát belelopnom.
Köszönöm, hogy olvastad.
Még annyit, hogy a versszakok utolsó soraiban “törik” a dallamosság, miáltal (talán) az idill is.