foszlott téboly
koszlott vásznán
bomló tudat
kúszva kutat
súlyos drapériák kriptáján
lánc csörög
szarkofág hörög
lelkemre tekeregnek
fekete ráncok
elme fojtogató
dölyfös
utalások
magamat
az égbe zártam
rég
hisz a föld oly kemény
holt remény
büszke hang
csak fent szárnyalhat
mélyben kongó vágyak
tivornyája
ó
én sátán fajzat
orgia szomjam
ajkaimra szárad
megtört testemet
nyírfa sirassa
ha kong századik sóhaja
2005.02.18.
Isten áldja meg nyírfáidat, olyan nagy szeretettel írsz mindig róluk, Vincze… úgy érzem, szükség lesz még százegyedik, százakárhányadik sóhajtásra…
Kedves Mária! Így van ez, ha kiírom magamból a “nyírfa voltom” 🙂
Lélekmélyről tört föl az a századik, kedves Vincze.
Tibor kedves! Köszönöm szépen a véleményedet!