Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.
Fásult redőkbe bújik arcunk. A szív túlcsordult kőedény.
Szóval tartalak, mint akkor, az utolsó vacsorán.
Látod vesszőkön hajlani az alkonyt?
Titokká színez pamlagán az éj. Mozdulatod örökkévaló.
Dómkertben moha, feltört dió. Szivárog szemünkből a tó.
5 hozzászólás
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
.
sóhajos szóra futotta most tőlem: de gyönyörű!
Drága Mari, ismét nagyon megtisztelsz a véleményeddel. Nagy szívvel ölellek itt is és most is. 🙂
Remekül eltaláltad a hango(ka)t most is, kedves Zsolt.
Köszönöm szépen, kedves Tibor, a visszajelzésedet! Szívből örülök neki.